Törések és illesztések

---

A nevetés könnyei még fel sem száradnak, amikor a meghatottság csal újabb könnyeket a néző szemébe. Nem véletlenül lett Franciaországban az év filmje az Életrevalók, melyben egy tolószékbe kényszerült arisztokrata és segítője közös hajóra száll az élet tengerén.

---

Az ejtőernyős balesete után tolószékbe kényszerült gazdag arisztokrata, Philippe (François Cluzet) felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Driss-t (Omar Sy), aki csak egy elutasító aláírás reményében keresi fel a nyaktól lefelé lebénult férfit és asszisztensét. A hatalmas, erős ember most szabadult a börtönből, a táskájában rugós késeket hord, és a legkevésbé sem tűnik alkalmasnak a feladatra. Két világ találkozik itt, és ahogy az sejthető, a sok keserédes kaland közepette egy napon a szívek is összeérnek.

Az egyhónapos próbaidő az első munkanapon egyszerre tűnik soknak és kevésnek; a szorult helyzetben lévő Driss kemény csatákat vív magával. Amit elvárnak tőle képes teljesíteni, bizonyos feladatok azonban sértik az önérzetét. Az ágyra kikészített harisnya például végképp kiveri nála a biztosítékot, pedig akkor még nem is látja azt a fehér kesztyűt, amit szintén a számára hagytak elől…

Az emberi kapcsolatok szövevényében sokszor nehéz tisztán látni, hisz ezer és ezer apró momentum árnyalja az összképet. Philippe és Driss esetében az átlagosnál jóval tisztább és egyszerűbb a képlet, elsősorban talán azért, mert együtt töltött idejüket szabályos keretbe foglalja az alkalmazó-alkalmazott viszony és az a feszes napirend, amibe bele kell férnie a hosszadalmas fenntartó kezeléseknek, a tisztálkodásnak és az evésnek. Elég néhány jelenetet végignéznünk ahhoz, hogy belássuk, ha a két fél nem szavazna bizalmat egymásnak, kapcsolatuk egyetlen percig sem tartana. A szükség hozza össze a két embert, akik között a külvilág szemében más nem is uralkodhat csak diszharmónia. S bár első pengeváltásuk a munkakapcsolat reményével nem kecsegtet, Philippe és Driss, a két kemény dió hamar rácáfol erre. Kezdetben talán maguk sem hiszik, hogy megnyílhatnak egymás irányában, arra pedig gondolni sem mernek, hogy számottevő hatással lehetnek a másikra. Mire észbe kapnak, Philippe már olló nélkül lenyesegette Driss vadhajtásait, aki cserébe a minden körmönfontságtól mentes, egészséges életszemléletet ébresztette fel a túlontúl kifinomult úrban. A szenegáli fiú megtanul felelősséget vállalni, a magatehetetlen gondozott pedig hangot adni az érzéseinek. Úgy csiszolódnak össze, hogy közben nem vesztik el önálló egyéniségüket, s ha a sors úgy akarja, nehezen bár, de elválni is képesek.

Az előítéleteket is kifigurázó, igaz történeten alapuló Életrevalókat az Olivier Nakache és Eric Toledano rendezőpáros hozta tető alá, akik ugyan jó másfél évtizede dolgoznak együtt, közös munkájuk első igazi gyümölcse 2011-ben érett be. Az alkotók kétségkívül merésznek mondhatók nem a témaválasztás, hanem inkább a téma tálalása miatt. A filmben ugyanis – amit bemutatója első két hetében 5 millió francia látott –, a testi fogyatékosság köré szerveződik minden: nem csak a történet, hanem a poénok zöme is. A furcsa pár egyetlen kimerevített képkivágáson talán disszonánsnak hat, párbeszédeiket hallva még sincs kétségünk a felől, hogy van valami közös bennük. Valamiféle felszabadultság, ami egyszerre emeli el őket a valóság kínos és fájdalmas pillanataitól. Segítőtársuk a zene, amit a rendezők rendkívül tudatosan használnak a két világ ütköztetésének eszközeként is. A legtöbbet persze a „humán erőforrásból” profitálnak: különösen a hazánkban szinte ismeretlen Omar Sy az, aki valamennyi jelenetben szinte együtt lélegzik a filmmel.