Tóth István: úgy érzem magam, mintha debreceni is lennék

---

Debrecen – Fotóklubot, galériát, múzeumot alapított a nagyváradi fotóművész, aki gyakran jár városunkban. Legutóbb háromszor is megfordult Debrecenben pár nap alatt. Interjú.

---

Csokornyakkendőben köszöntötte a debreceni közönséget a Partium Ház kiállításán, pár nap múlva pedig pólóban, farmerban üldögélt a Piac utca egyik teraszán Tóth István. A nemzetközi hírű nagyváradi fotóművész szűk hét alatt háromszor is megfordult a cívisvárosban – mert most éppen így alakult az élete.

Miközben hátunk mögött villamos csilingel, és a napfény kicsalja az embereket a debreceni főutcára, az idén 70 esztendős Tóth István arról beszél, milyen szép is ez ő pályája, s milyen szerencsés az, aki a vizuális művészetekkel foglalkozhat – ő legalábbis határozottan így látja.

Dehir: Emlékszik, mikor találkozott először a fotózással?

Tóth István: Tótiban laktunk, és olyan 6 éves lehettem, amikor rokonok jártak nálunk Sarkadról. Nagyon tetszett és nagyon érdekelt az a fényképezőgép, ami ott volt náluk, és izgatta a fantáziámat, hogyan is működik. A szüleimtől végül kaptam egy NDK gyártmányú Beirette fényképezőt, az első képet ezzel készítettem a kertünkben: virágzottak a fák, s fehérrel le volt meszelve körben a törzsük… Egyszerűen magával ragadott ez a látvány. A közeli Margittára jártam át előhívatni a filmet ekkoriban, később Nagyváradra kerültem, majd Bukarestben nyomdai szakiskolába jártam. Ott működött egy fotós szakkör, annak lettem a titkára 15 évesen.

Dehir: Ilyen hamar eldöntötte, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

Tóth István: Igen, és ezért nagyon szerencsésnek tartom magam. Miután leszereltem a katonaságtól, fotóriporterként dolgozhattam egy szerkesztőségben, úgy, hogy semmi protekcióm nem volt. Ott megtanultam az igazi sajtófotózást, de a továbbra is érdekelt a művészi fényképezés.

Autodidakta módon képeztem magam, szakkönyveket olvastam, gyakoroltam. Volt két egyéni kiállításom is a városban, ám a váradi profi fotósok ezekről nem nagyon akartak tudomást venni.

Aztán amikor a második tárlat megnyitója után meghívtam őket, ettünk, ittunk, beszélgettünk – végre megnyíltak, és jött a kritika, ami engem igazán érdekelt.

Dehir: Mikor alakította az első fotóklubot Nagyváradon?

Tóth István: 1976-ban, és akkor már nem csak alkotó fotóművész voltam, hanem félig menedzser is: ez a kettősség végigkísérte a pályámat. Ennek a fotóklubnak köszönhetően vettük fel egyébként 1990-ben a kapcsolatot a debreceniekkel is. 2007-ben megválasztottak a Romániai Fotóművészeti Szövetség országos elnökének – engem, egy magyar fényképészt –, egy évvel később, 2008-ban pedig megalapítottam az Euro Foto Art Nemzetközi Egyesületet, melynek hatvan társult szervezete van az egész Európából, de még Ázsiából, Közép Keletről és Afrikából is. Mindig vigyáztam a diplomáciára, fontosnak tartottam a kölcsönös tiszteletadást, egymás megbecsülését.

Dehir: Megtalálta a szót a román kollégákkal is?

Tóth István: Hogyne. Mondhatnám: sőt… Amikor letettem a magyar állampolgári esküt Berekböszörményben és szót adott a polgármester, akkor arról beszéltem, hogy olyan helyzetben vagyunk, amikor sok idő után egy anya és apa kibékülnek. Minket felnevelt az apaország, és én mint magyar, ezt soha nem szégyelltem, engem úgy tiszteltek és becsültek, mint egy magyart. Az anyaország pedig felébredt, hogy hoppá, van egy gyermeke, s ezt nem is olyan egyszerű megszokni. Nem fordíthatok hátat a korábbi életemnek.

Dehir: Soha nem gondolkodott azon, hogy átköltözzön Magyarországra?

Tóth István: A szüleim egy időben fontolgatták ezt, de nem sikerült bejelentkezniük a budapesti rokonokhoz, úgyhogy letettek róla. A rendszerváltás után volt egy adott pillanat, amikor én is eltöprengtem ezen. Akkoriban a Nagyváradi Nyomdai Művészeti Klub igazgatója voltam tíz éven át, 1980 és 1990 között. Ezt Románia első három, szakszervezet által támogatott művészeti klubja között ismerték el. Az ottani magyar színjátszó csoportunknak olyan bemutatókat is el tudtam intézni, amiket abban az időben nem nagyon lehetett volna, mert volt egy javasolt repertórium, egy lista, amiről lehetett válogatni. De én

addig jártam az illetékesekhez, hogy tele van tanulsággal, nevelő lehetőséggel, ráadásul nagyváradi a szerző és fontos témák vannak benne, hogy végül megkaptuk az engedélyt.

Ami aztán később nagyon rosszul esett, hogy éppen attól a magyar színházi rendezőtől, aki az egyetlen volt, akivel őszinte mertem lenni, megkaptam azt, hogy én magyargyűlölő voltam… Nagyon fájt, tehetetlennek éreztem magam az ilyen igazságtalan vádaskodással szemben. Amikor román ismerőseimnek elpanaszoltam ezt, csak néztek, micsoda marhaság, hogy állíthatnak ilyet rólad. Egyébként én tökéletesen megtaláltam számításaimat, illetve problémamentesen érvényesülhettem Romániában a művészet terén, ezért semmilyen okom nem volt arra, hogy átköltözzek az anyaországba, vagy máshova.

Dehir: Nemcsak klubot, galériát is alapított.

Tóth István: Még a rendszerváltás előtt szerettem volna egy galériát nyitni ennek a fotóklubnak, amit 1990-ben jogi személyű civil szervezetté alakítottunk. Rendszerváltás előtt be is adtam a kérvényt, amit Önkormányzat Ingatlan Kezelési Hivatala jóváhagyta, aztán jött a váltás, és én meg azt hittem, ennek annyi, érvénytelen minden korábbi döntés, nem lesz belőle semmi. Lett, és nem kis szerencsével. Egy román ismerősöm, az önkormányzat egyik vezetője segített benne teljesen önzetlenül, egy pohár vizet nem fogadott el érte, s mi a frissen alakult fotóklubbal megnyithattuk az első galériánkat (melyben a színház levéltára működött), ahol 31 év alatt 600 nemzetközi kiállítást rendeztünk.

Dehir: Megfordultak itt debreceni művészek is?

Tóth István: Hogyne, például a nemrégiben elhunyt Vencsellei István által vezetett Debreceni Fotóklub tagjai, illetve ő is szerepelt itt önálló tárlattal. Mondhatjuk azt egyébként, hogy évente átlagosan egy kiállítási anyag érkezik Debrecenből. Párhuzamosan mi is számtalanszor állítottunk ki Debrecenben, a Fotóklub jelenlegi vezetőjének, Máthé András fotóművésznek köszönhetően. Később

létrehoztam a világban élő román és magyar fotóművészek nemzetközi szalonját, ez a román kultúra napjához, január 15-höz, és a magyar kultúra napjához, január 22-höz kapcsolódott.

Nagy elismerés volt számomra, hogy ehhez megkaptam a két köztársasági elnök kitüntető védnökségét is. Mindezek mellett pedig megalapítottam Nagyvárad első fotómúzeumát, ahol hat teremben több mint hatszáz tárgy mutatja be az első nagyváradi fotográfus, Mezey Lajos 19. század eleji tevékenységétől a mai digitális fényképészetig terjedő kort. Ezt a körülbelül 20 ezer euró értékű kiállítási anyagot ajándékba adtam a városnak. S ami szintén nagy büszkeségem, hogy a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség, a FIAP országosan egyetlen, illetve a Világban a 17-ik hivatalos romániai Kiállítási Központja legyen itt, Nagyváradon.

Dehir: Ahonnan nincs is túl messze Debrecen… Legutóbb a Bihari Fotóriporterek fotópályázat díjnyertes képeit bemutató tárlatra érkezett városunkba.

Tóth István: Mindig szívügyemnek tartottam a két testvérmegyét, illetve testvérvárost, és sokat dolgoztam azért, hogy az itt élő művészek megismerjék egymást. Ezt a célt szolgálja ez a kiállítás is. Én Bihar alatt mindig is a történelmi területet értettem, amibe a határ mindkét oldala belefért. Volt olyan, amikor délelőtt a debreceni Kölcseyben nyílt tárlat, délután pedig Nagyváradon a párja. Sokszor jövök erre a virágkarneválra, vagy találkozni barátokkal. Lényegében úgy érzem magam, mintha debreceni is lennék. Nagy elismerésnek tartom, hogy én lehetek a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének az egyik alelnöke, ebben a minőségemben a határokon túli civil szervezetekkel foglalkozom.

Dehir: Alkotó művészként hogy látja, van bármi különbség a magyarországi és romániai fotósok munkája között?

Tóth István: Ismerem mindkettőt, és nagy különbséget nem látok, de annak köszönhetően, hogy Romániában sokkal több autentikus hely van, ahol mondjuk a parasztember még parasztember, a parasztház pedig parasztház, ez a népművészethez kapcsolódó vonal ott erősebb. A táj is más, a Kárpátoktól a Duna-deltáig jóval változatosabb. Magyarországon viszont szerintem jobban megy a kreatív fotó.

Dehir: Ha már fotózás: nem csak szervezi és műveli, időről időre tanítja is. Mit tudhatunk arról a tanfolyamról, amit az idén indítottak?

Tóth István: Kitaláltuk Stanik Istvánnal, a Partium Ház vezetőjével, hogy rendezzünk egy Nagyvárad-Debrecen nemzetközi fotótanfolyamot, s mivel ezt online terveztük. Istvánnak köszönhetően az ötletünket felkarolta a Várpalotai Kárpát-medence Intézet elnöke, Szabó Pál Csaba, így az egész Kárpát-medencét meg lehetett szólítani. Húsz főre gondoltunk – százan jelentkeztek… Ez nagyon nagy szám.

Feledhetetlen, felemelő élmény volt heteken át szinte együtt lélegezni az egész Kárpát-medencével általuk. S ami szintén csodálatos volt: mindenki olyan szépen beszélt magyarul, hogy észre sem lehetett venni, ki hova való. A nagy magyar szellem találkozott ezen a tanfolyamon.

Júliusban lesz egy nagy kiállítás a végzősök munkáiból a Nagy-Magyarország Parkban, ahol be fogjuk mutatni a kiállítás nyomtatott katalógusát, illetve hivatalosan felavatjuk a, Kárpát-medencei fotóklubot is, melynek művészi vezetését átvállaltam.

Dehir: Mi van akkor, amikor éppen fotós és nem menedzser? Hogyan tud lazítani? Van valamilyen hobbija?

Tóth István: Hobbim igazából nincs. A zene az, ami erősen jelen van az életemben, az az, ami kikapcsol, és amit szinte éjjel-nappal hallgatok, míg le nem fekszem, illetve amikor éjjel megébredek. A zene megnyugtat. S amit nem szabad elfelejteni: ahhoz a több mint ötven éves fényképészi pályámhoz, amit megéltem eddig, kellett egy háttér, egy olyan család, egy olyan feleség is, amilyen az enyém.