Túlélték korukat – ötven éves a Rolling Stones

---

Ötven éve kezdték, ma mindannyian jó hetvenesek. Sokáig nem tudtak kilépni a Beatles árnyékából, ma már azonban nem kétséges: minden idők legjobb rock and roll zenekara a Rolling Stones. Még mindig együtt zenélnek. Vagy nem? Ki tudhatja…

---

1962. július 12-én a londoni Marquee Clubban csapott először a húrok közé Richards és kezdett énekelni Jagger a „nagyközönségnek”. „Elgördültek a kövek”, azaz elindult meghódítani a világot a Rolling Stones. Ötven év távlatából bizton állíthatjuk, hogy sikeres produkción vannak túl. Illetve dehogy vannak! A kiváló banda még mindig létezik. Legalábbis sokan így gondolják, és remélik, hogy rövidesen újra a világ színpadjain láthatják nagypapa korú kedvenceiket. Bizonytalanok csak azért lehetünk, mert aktív alkotó zenekarnak évtizedek óta nem nevezhetjük őket: gyakorlatilag egy-egy koncertkörútra vagy lemezre állnak össze az 1990-es évek óta. Ahogy Charlie Watts írta a most megjelent The Rolling Stones: 50 című csodálatos könyv előszavában: „Tíz év munka, negyven év lötyögés!”. Persze, résnyire azért nyitva hagyták az ajtót, Keith Richards ugyanis úgy fogalmazott néhány hete, hogy majd most, a fennállásuk ötvenedik évfordulójára összehozott találkozón leülnek, és jól megbeszélik, hogy legyen-e – mondjuk jövőre – folytatás.

„Magamról sem hittem volna, hogy megérem az ötvenet, nemhogy a Stones” – mondta nevetve Richards. – „Tényleg döbbenetes. Ilyen értelemben már régen »kölcsönkapott« éveinket éljük”. Hát igen, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az anti-Beatles, vagy a „sötét oldal” néven is elkeresztelt brit zenekar frontemberei milyen vad és pusztító életet éltek az 1960-70-es években. Richards maga egyfajta orvosi csoda: nem elég a sok fiatalkori pia és drog, a Bigger Bang turné előtt az óceániai szigetvilágban leesett egy pálmafáról (vajon mit keresett ott?), beverte a fejét, és még tán műteni is kellett. Aztán ott van a másik szólógitáros, Ronnie Wood, aki a turnék és lemezfelvételek közötti időszakban többször járt elvonókúrán, néhány éve meg azzal került a bulvármédia címlapjaira, hogy a nálánál évtizedekkel fiatalabb orosz barátnőjét a hajánál fogva huzigálta a földön. Hozzájuk képest a banda másik két tagja, Mick Jagger és Charlie Watts szolid kis úriembernek számít.

Különösen Jaggernek illik viselkednie, hiszen ő mégiscsak a királynő lovagja. 2003-ban kapta ezt a kitüntető címet a II. Erzsébet királynőt a ceremónián helyettesítő Charles hercegtől (a lovaggá ütést a helyszínen figyelhette Mick akkor 92 éves apukája is!), amiért Richards nagyon megorrolt barátjára. Azt mondta egy lapban, hogy nem fog olyannal színpadra lépni, „aki ezt a nyomorúságos kitüntetést lobogtatja. Az egésznek nagyon rossz üzenete van… a Stones éppen nem erről szól”.  Jagger válasza egyáltalán nem volt barátságos: „Azt hiszem, ő is szeretett volna egy ilyen elismerést. Ez egy kicsit olyan, mikor valakinek egy fagyit vesznek, hirtelen mindenki szeretne kapni egyet.” Szerencsére azért túllendültek az afféron a felek, hiszen azóta bőven láttuk őket együtt a színpadon.

De a történet jóval korábban, azon a bizonyos 1962-es nyári estén kezdődött. A fiatal zenészek már annak is örültek, hogy néhány pennyt megspóroltak a telefonhíváson, amikor a Jazz News című lapnak telefonálva gyorsan bedobták a „hogy is hívják a zenekarukat” kérdésre - Muddy Waters után szabadon – a Rolling Stones-t. Valamikor előző év őszén találkozott össze a dartfordi vasútállomáson az egykori iskolatárs, Mick Jagger és Keith Richards. Miután megállapították, hogy mindketten zenélnek, és azonos a zenei ízlésük, gyakorlatilag eldöntötték a jövőt. 1962 tavaszán Ian Stewarttal és Brian Jones-szal megalakították az új rythm-and-blues együttest. Csatlakozott hozzájuk Dick Taylor basszusgitáros és Tony Chapman dobos. Taylort aztán Bill Wyman váltotta, egy történet szerint azért, mert neki volt egy jó erősítője. Megalakult tehát a Rolling Stones.

1963 januárjában már Charlie Watts ült a dobok mögött. Andrew Oldham, a zenekar menedzsere úgy látta, hogy a lemezfelvételeknél nem jelent gondot, ám a koncerteken sok a hat tag, azért Ian Stewart háttérbe vonulását javasolta. A remek zongorista elfogadta (új) helyét, bár róla Richards azt tartotta: „Nálam a Rolling Stones az ő bandája. A tudása és szervezőkészsége nélkül sehol sem lennénk”. Mint ahogy Brian Jones is főnyereménynek számított. Egy darabig… Az egészes briliáns harmonikás és fantasztikus rock-gitáros volt az egyre népszerűbb banda ragyogó dalainak atyja. Életvitele, és a tagoknál megjelenő drogok miatt azonban nehezen tudták kezelni, ezért 1969-ben kirúgták az együttesből. Nem sokkal később holtan találták medencéje alján. Ő volt az első tagja az úgynevezett „huszonhetes klubnak”. Néhány év múlva követte őt Janis (Joplin), Jimi (Hendrix) és Jim (Morrison) – mindannyian tragikusan fiatalon, a sikertől és az ajzószerektől kikészülve 27 évesen lelték halálukat. Nagyon sokat veszített távozásukkal a világ rock-zenéje…

[doboz pozicio="jobb" fejlec="The Rolling Stones: 50" meret="45" igazitas="bal"] A várva várt jubileumi koncertkörút (egyelőre) elmaradt, de mégsem maradnak igazi csemege nélkül a Stones-rajongók. Az együttes egy archív anyagokkal gazdagon illusztrált, vaskos könyvet jelentetett meg fennállása ötvenedik évfordulójára. A kiadványt Magyarországon a ShowTime Budapest Kft. jóvoltából vásárolhatják meg az érdeklődők. A The Rolling Stones: 50 című könyv magyar nyelven egyidőben jelent meg az angol és más nyelvekre lefordított kiadásokkal.

A könyv a négy Stones-tag, Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts és Ronnie Wood előszavával jelent meg. Az együttes történetének gazdag képanyaggal illusztrált mérföldköveit évtizedekre bontott fejezetekbe foglalták. A képeket a Daily Mirror archívumából kapták a szerzők, többségüket még sohasem láthatta a nagyközönség. A Stones önéletrajz-kötete a tagok válogatta és saját szavaikkal kommentált képekből áll.

A Rolling Stones fergeteges „időutazását” bemutató könyvet július közepétől árulják a magyar könyvesboltokban. Érdemes végiglapozni, de minden rajongó polcán kötelező darab. Századik évforduló ugyanis aligha lesz! [/doboz] 1964-ben látogatott először a Stones az Egyesült Államokba. Tragikus körút volt. A Beatles-ért rajongtak az amerikai fiatalok, de Jaggeréket nem ismerték. Dean Martin a The Hollywood Palace TV-ben például úgy konferálta fel őket, hogy „Most valamit a fiataloknak… öt éneklő fiú Angliából. Nem tudom, mit fognak énekelni, de ők következnek”. Így nem csoda, hogy felléptek olyan 15 ezres koncertarénában, ahová mindössze hatszáz rajongó váltott jegyet. Aztán nem sokkal később, a második amerikai turné során már vendégei voltak a híres Ed Sullivan Show-nak. Igaz, ehhez kellett az első single lemez, a „Heart of Stone”, majd olyan dalok, mint az angol listán éllovasként, az USA-ban tízedik helyen befutott „Last Time”. A sikerek meghozták a barátságot az akkor „agyonszeretett” liverpooli fiúkkal, a Beatles tagjaival is.

Egy éjjel Keith Richards arra ébredt, hogy fejében van a „Satisfaction”. Megvolt az összes riff, a hangzás, kivéve a szöveg. Azt is megírták, és az „(I Can’t Get No) Satisfaction” a zenekar védjegyévé vált (mint mondjuk a The Doors esetében a „Light My Fire”). A Satisfaction volt az első szám, amely a nemzetközi zenei listák élére került (a második ilyen a „Get off of My Cloud”). Bejött az élet a Stones-fiúknak, és rögtön elkezdték habzsolni. A kivételt Charlie Watts jelentette, aki egy angol gentleman vonásaival maradt ki a bulikból: hamar megnősült és végig visszafogott életet élt. Miután Brian Jones távozott, Richards és Jagger vette át az együttes irányítását. Erről később Keith azt mondta, „nem is gondoltuk, hogy a dalszerzés ennyire megy majd nekünk”.

Hát ment. Egyre-másra születtek a nagy slágerek és az albumok, miközben Jaggerék átcsúsztak a „sötét oldalra”. Nagy szerelmek (Mick például Marianne Faithfull-la, akinek írták az „as Tears Go By”-t), házasságok, turnék, melyeken egy idő után már egész szállodai emeletet béreltek ki a tivornyák okozta balhék elkerülésére, és tagcserék jellemezték a múló és nagyon sikeres éveket. 1975-ben, Mick Taylor távozása után lépett be a mára „megkövesedett” felállás szerint Ronnie Wood. Gyorsan felvette a többiek „ritmusát”, azaz sokszor leépült, de a következő turnéra mindig összeszedte magát. Az 1980-as évekről - amikor Jagger ötletére próbálták felvenni az akkor nagyon népszerű discozenét a repertoárba - manapság kevés szó esik. Nemcsak, hogy nem büszkék rá, hanem ez jelentette nagy vitáik kezdetét. Richards egyáltalán nem örült Jagger disco-mániájának. Aztán az 1990-es évek derekára ismét letisztult a Stones zenéje, bár akkor már aligha beszélhettünk (volna) létező és együtt dolgozó bandáról.

Mert ahogy az idő múlt, és a két frontember folyamatos vitái mérgesítették a viszonyokat, a Rolling Stones mintha átalakult volna koncert-zenekarrá. Összeálltak egy-egy túrára (vagy új albumra) és bebizonyosodott: ez is megy nekik. Hatalmas bulik, rekordbevételek (a 2005-6-os Bigger Bang turné minden idők legnagyobb koncertbevételét hozta számukra), és óriási érdeklődés övezi mind a mai napig az együttes koncertjeit.

Az utolsó turné brazíliai állomásán, a Rio de Janeiró-i Copacabana strandján másfél millió rajongó élvezte a bulit. Nem csoda, hogy annyian vágynak egy új koncertkörút bejelentésére. Ami az ötvenedik évfordulóra, azaz 2012-re elmaradt, de ki tudja: talán jövőre. A világ valaha volt legjobb rock and roll bandájától ez elvárható. Huszonkét album, megannyi turné és film után egyértelműen. Hiszen ők azok – hogy ismét Richards-ot idézzük - , akik túlélték a korukat. És nem csak azt, hanem az elmúlt évtizedek összes népszerűvé vált zenei irányzatát, hogy életben tartsák az új nemzedékek számára a klasszikus rock-zenét. Nem kis teljesítmény ez, mint ahogy az sem, hogy ha Mick Jagger jövőre hetven évesen szaladgál majd egy-egy óriási színpadon, akkor senki nem nézi majd szánalmas bohócnak. Csak egy nagyszerű zenésznek, aki társaival ötven éve bizonyítja, hogy a rockzene nem halt meg, hanem örök…

Széles Tamás írása