Újabb keserű pirulát kínál fel a dogma fenegyereke

---

Kirsten Dunst depressziós karakterét önmagáról mintázta a dánok fenegyereke, Lars von Trier, aki a Melankólia képében egy újabb keserű pirulát kínál fel. Ha elfogadjuk, a filmrendező új operatőrének köszönhetően káprázatos élményben lesz részünk. Kritika.

---

Földöntúli fényben úsznak Trier és Manuel Alberto Claró lassított felvételei a Melankólia felütésében – álom és valóság keskeny határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Miközben valamiféle fojtogató balsejtelem keríti hatalmába, a képbeállítások és a részletek megkomponáltsága láttán a néző önkéntelenül is képzőművészeti párhuzamokat hív elő. Előtűnik a vörös Melankólia bolygó, mely Trier-nél baj és öröm forrása egyszerre, mert kár lenne egy égitestet hibáztatni a földi élet elpusztításáért, ami már egyébként is megérett a pusztulásra. Bár a szereplőket ezen a ponton még nem tudjuk beazonosítani, a rendező az aprólékosan megtervezett, töredékes jelenetek és Wagner segítségével teszi nyilvánvalóvá álláspontját, és nem hagyja, hogy kizárólag ellenségként tekintsünk a „támadóra”. Mert a Melankólia lassan ugyan, de közeledik, attól a naptól, hogy megjelent az égen, számolni kell vele. Az optimista álláspont szerint a Föld nincs az útjában, a pesszimisták viszont ütközésről, s a Föld totális megsemmisüléséről beszélnek. A film egyik legérdekesebb megoldása az, hogy ezek a hangok szinte egyáltalán nem szűrődnek be a történet helyszínéül szolgáló, pazar vidéki kastélyba. Trier a lehető legtávolabb tartja ettől a zárt világtól a háttérben gyorsan „izmosodó” hisztériát és a média világát: egyetlen laptop képernyője és egy nyomtatóban elakadt számítás utal arra, hogy a Melankólia közügy lett, hatással bír minden élő és gondolkodó lényre. A számlájára írhatjuk a depresszióban szenvedő főszereplő, Justine (Kirsten Dunst) viselkedésének megváltozását, de szembeötlő az is, ahogy fokozatosan megnő a kastélyhoz tartozó lovak érzékenysége.

Justine-t az esküvője napján ismerjük meg a testvére, Claire (Charlotte Gainsbourg) pompás otthonában, amely néhány óra leforgása alatt „katasztrófa sújtotta övezetté” alakul át. A frissen házasodott asszony képtelen átadni magát az ünneplésnek, mert minden porcikája tiltakozik az elköteleződés ellen, és mert saját magán kívül gyakorlatilag képtelen másra figyelni. Izgalmas, kiszámíthatatlan, akaratos, szenvedélyes karaktere tökéletes ellentéte Claire karakterének, aki kiegyensúlyozott, megbízható és segítőkész – a szeretet oltárán szinte valamennyi ambícióját képes feláldozni. A Melankólia második fejezete egy évvel később veszi fel a fonalat, Justine összeomlása után, azokban a napokban, amikor eldől, a fenyegető égitest merre folytatja tovább az útját.

Gyász és melankólia Freud szerint egy tőről erednek: mindkettő a veszteség-érzet hatására alakul ki. A gyászoló ember, bizonyos idő elteltével „a valóság hívásának” engedve elengedi azt, akinek már mennie kellett, míg a melankolikus tovább élteti a veszteség tárgyát, beépítve a saját személyiségébe. A melankólia képletesen bekebelez mindannyiunkat – sejteti Trier, aki játékfigurákká alacsonyítja szereplőit és hagyja, hogy beteljesedjen a végzetük. Tisztában van azzal, hogy a világ végéről gondolkodni már önmagában is fájdalmas, született provokátorként mégis elénk tárja a saját, szubjektív apokalipszisét. A szenvedést, csakúgy mint korábban, most is a középpontba helyezi és női főszereplőin keresztül bontja ki. Gyengédség és brutalitás kéz a kézben járnak, a valóság megannyi tükörben rémálommá torzul. Bár a körítés kezdetben mást sugall, a Melankólia éppoly kíméletlen, mint az Antikrisztus, ráadásul garantáltan készületlenül éri a mozinézőt. Szinte halljuk Trier kiáltását: „Vigyázzatok, tehetetlenek vagytok!”