Újratöltött múltidézés a siker árnyékában

---

Egy történet csak akkor érhet véget, ha az elbeszélők lezártnak tekintik a mesélést. A Creed zenekar tagjai egyszer már elbúcsúztak, ám maradt még mondanivalójuk bőven. Kritika

---

A zenekar csúcsidőszaka kétségtelenül a kilencvenes évek vége volt; a post-grunge és hard rock elemeket felvonultató floridai formáció 1997-től kétévente adott ki lemezeket, jelezve ezzel, hogy állandó résztvevői akarnak lenni a nemzetközi és az amerikai rockpiacnak.

A topon talán akkor voltak a leginkább, amikor What If című daluk az akkoriban nagyon népszerű Sikoly sorozat harmadik epizódjához készült filmzenei albumra is felkerült.

A szakma és a közönség is hamar felismerte tehetségüket: 2001-ben Grammy-t kaptak, majd két alkalommal az American Music Award díjátadóján is taroltak, ők lettek a legjobb alternatív zenekar és megkapták a legjobb lemezért járó elismerést is.

Utolsó munkájuk 2001-ben jelent meg, majd 2004-ben egy válogatás albummal búcsúztak. Úgy tűnik azonban, hogy a gépezet még nem rozsdásodott be, bár a nagy visszatérés nem váltott ki túl hangos kürtszót – legalábbis nálunk. Szép csöndben megjelent, erőtől duzzadó, olyan mintha a Creed ott folytatná ahol a 2000-es évek közepén abbahagyta.

A Full Circle talán nem is a szó szerint értendő újrakezdés, az anyagot hallgatva inkább művészi továbbgondolása egy korábban már működő gondolatmenetnek. A Creed úttörő státusza lehet kissé a homályba veszett már, ettől függetlenül frissen, dögösen és energikusan szólnak még mindig, a dalok iránya sem sokat változott a visszavonulás óta.

A balladára hajazó kezdőmotívumokból továbbfejlődő zúzós riffelések is megmaradtak, s örvendetes, hogy a szerzemények sem csúsznak egymásba, könnyen megkülönböztethető, egyedi alkotások születtek. Az azonban biztos, nem háttérzenének való, minden pillanatára érdemes odafigyelni.

Scott Stapp énekes hangja semmit nem változott az évek alatt, 100 közül is könnyen felismerhető, régi önmagát idéző módon hozza a lágyabb és a karcosabb énektémákat is. Ugyanilyen magabiztosan teljesít a zenekar másik motorja, a dalszerzés oroszlánrészét magára vállaló Mark Tremonti gitáros is, aki ha kell akusztikusan szólaltatja meg hangszerét áldozva az érzelmek oltárán, máskor pedig bontott riffjeivel, nem önmagát mutogató, letisztult, olykor a semmiből felbukkanó szólóival és egységes hangzással éri el a Creed-soundot .

A lemez érdekessége, hogy a súlyosabb, a grunge műfaj jellegzetességeit felidéző témák jelenléte mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a líraibb szerzemények, melyek Stabb erőteljes produkciójával válnak rockossá, de a korábbi munkáikhoz képest mégis több van belőlük az eddig megszokottnál. Ebből a szempontból igyekeztek megfelelni a kor elvárásainak, hiszen manapság úgy tűnik, nem nagy divat a keménykedés, így a megszeretett stílusuk mellett némi Bon Jovis metamorfózist is megélnek a balladák frontvonalba tolásával.

Ez azonban nem válik a minőség rovására, igényessé teszi a lemezt, ráadásul a túlzottan húzós, döngölős szemléletet elutasító hallgatóság is könnyen megtalálhatja benne a kikapcsolódást.

A dalok sorrendje is sokat sejtető, hiszen igyekeztek úgy kialakítani a blokkokat, hogy a végeredmény ne fulladjon unalomba, bár a szerzemények egyébként sem egysíkúak, de azzal, hogy az album első fejezetét a keményebb, középső részét a lágyabb, míg a harmadikat dallamosabb, komplexebb szerzeményekkel töltötték fel, kellemesen hullámzó, izgalmas utazás kerekedett, s teljesedett ki benne egy egységes mondanivaló is.

A Full Circle érdeme, hogy alkotói újra megidéztek egy olyan korszakot és vele együtt azt a zenei stílust, mely már egy ideje elvesztette régi csillogását. Egyszerűségében letaglózó hangulatával és elgondolkodtató, a lélekre ható balladáival ismét lehetőséget teremt a post-grunge hullám feltörésének, melyhez ki adhatna nagyobb lökést, mint a műfaj koronázatlan királya.