Van, amikor csak úgy röpködnek az ásványvizes palackok Debrecenben

---

Debrecen – Nem is akárhol. A színpad, meg a nézőtér között. A Víg Kamaraszínházban, ahol pazar élménybomba robbant. Kritika.

---

Petőfi? Vagy inkább Arany? Amikor a gyerekek kicsik voltak, beszélgettünk időnként erről is otthon, hogy akkor melyik a jobb. Nekem Petőfi inkább bejött, ők viszont Aranyra voksoltak. A világ ettől természetesen nem dőlt össze, viszont ez azt jelentette, hogy az ebédlőasztalnál nem a János vitézt, hanem inkább a Toldit forgattuk sűrűbben, s olvastuk felváltva (kicsik és nagyok) Arany strófáit.

Az persze nagy kérdés, miért van az, hogy míg oviban meg alsóban imádják az átlag magyar gyerekek a verseket, mi történik velük később. Miért kezdik el unni felsősként, középiskolásként pedig netán megutálni a lírát, meg úgy általában az irodalmat. Nyilván múlik ez a szülőkön, a tanterveken és a tanárokon is. Nem elég azt mondani ugyanis, ha nem tanulsz, buta leszel, ha nem olvasol, akkor meg műveletlen. Ahelyett, hogy azzal jönnének, hogy olvass fiam, mert az baromian jó. És ha Mórát, Dickenst nem bírod, akkor ott van J. K. Rowling. Vagy Böszörményi Gyula, Leitner Laura és a többiek. Ha porosnak érzed Adyt, vedd a kezedbe Varró Danit. Ha pedig igazán tökös az a magyartanár, akkor azt mondja a középiskolás tanítványainak, gyertek, nézzük meg ezt a darabot a Víg Kamarában. A kis Vidnyánszky rendezte, tudjátok, aki az Aranyéletben is játszik, meg Vecsei H. Miklós írta, az a szőke gyerek az Egy nyári kalandból, akibe az osztály lányainak fele belezúgott. Gyerekek, ez csakis jó lehet.

És tényleg az. Intenzív, sokszínű, pazar élménybomba a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadás. Fekete öltönyös, fehér inges fiatalok szaladgálnak a színpadon és a nézőtéren, amikor még csak gyülekezik a közönség, mintha Karinthy (Tanár úr, kérem) világába csöppennénk. Egy kalapos, esernyős fiatalember udvariasan megkérdez többeket: milyen tálat? Közben ásványvizes palackok röpködnek a levegőben, mintha egy osztályteremben lennénk, ahova még nem lépett be a tanár, mivel még tart a szünet. Csinos ifjú hölgy vonul végig a színpadon jókora korsó sörrel, és bármerre nézünk, mozgás, viccelődés, mókás jelenetek sora. Aztán megszólal a szignál, mely máskor a mobiltelefonok kikapcsolására figyelmeztet, ám most arra biztat, ne kapcsoljuk ki és igenis, lehet fotózni előadás közben. Ám ezt nem nagyon fogjuk megtenni, mert amikor elindul a játék, minden figyelmünket beszippantja a színpad. Arany János életét láthatjuk 13 képben: ezt ígérték az előzetesek, s nem kell csalódnunk. Itt semmi nem unalmas, semmi nem tankönyvízű. Az elején, a gyerekkorban még bábok is feltűnnek, s így tudjuk meg, hogyan égett le szegény Jankóék háza, s milyen szegénységben (ám de mégis mérhetetlen nagy szeretetben, érzelmi gazdagságban) teltek napjaik.

Amikor diák lesz, itt, Debrecenben Arany János, mintha Nyilas Misi világa kelne életre. (Meg Csokonai Vitéz Mihály és Latinovits Zoltán, akikről színházat is elneveztek – illetve az utóbbiról „erőművet”, ahogy a hajdani színészóriás emlegeti a darabban. Mert az tényleg vagány húzás lenne, Erőműnek nevezni a Latinovitsot!) Még a régi sláger is elhangzik, hogy „János legyen fenn a János-hegyen”, ám ez itt és most nem idegen. Színházat is látunk a színházban: Arany Jánost elragadta a színészet, mert ő még a világot jelentő deszkákban látta a kultúra bástyáját. Aztán mégis a versek felé fordult. Megírta a Toldit, és közben kételyek gyötörték, hogy jó-e, tényleg elég jó-e. Ehhez kellett egy Petőfi, aki azt mondta: remekmű, már hatszor olvastam, barátom. Ez az a kor, amikor nincsen internet, nincs mobiltelefon. Néha vannak csak személyes találkozások, amikor az ember kezet szoríthat a barátjával, egyébként pedig a várakozás van, várni a levélre, ami a lassú postával érkezik. Ám annál nagyobb az öröm, ha megjön. És nagy a bánat, amikor hiába: mert kitör a forradalom, a szabadságharc, és el is bukik, s odavész Petőfi Sándor is.

Ahogy halad előre az előadás, úgy lesznek egyre komorabbak a képek. Arany elismert, nagy költő már. Felnéz rá az ország. Madách Imre is megtiszteli bizalmával, s a Tragédia egyetlen példányban létező kéziratával, meg a levéllel, ha nem teszik Aranynak, nyugodtan dobja tűzbe. Szerencsére tetszik, s bár javasol javításokat, elindítja azon az úton, hogy ma már Dante Komédiája és Goethe Faustja mellett emlegetjük Madách művét.

Közben peregnek az évek. Lánya, Juliska, aki hajdan még a versében is világgá indult, nagylány már, mégsem teljesedhet ki a pályája: korán elragadja a halál. Arany ekkor írja egyetlen olyan versét, melynek formája nem kötött: Nagyon fáj! nem megy! – koppannak a sorok.

Észrevétlenül nő fel előttünk ez a költőóriás – úgy, hogy a játék során végig emberarca van. S ami külön nagyszerű, hogy fel sem tűnik: majd kétórás az előadás. Igaz, van egy szünet, de az itt kell, itt annyira nagy fordulatszámon pörögnek az események. S ebben a közönség is szerepet kap időnként: magával ragadó például, amikor a nézők előveszik telefonjaikat, s megvilágítják a színpadot.

Igazi, komoly játék szemtanúi és résztvevői vagyunk. Fiatalok játsszák és főleg, de nem kizárólag fiataloknak. Nagyjából úgy lehetne belőni, hogy 15 és 25 év között kötelező, 25 és 105 év között pedig erősen ajánlott. (Fiatalabbak még, idősebbek már nem feltétlenül értenek minden poént, utalást, idézetet, geget.)

Nem írjuk le a szereplők névsorát, mert valójában mindenkit ki kellene emelni. (Kattintsanak ide, a színház honlapjára, s olvassák el itt a listát!) De a szerzőt és a rendezőt még egyszer említsük meg: Vecsei H. Miklóst, aki a Csokonaiban Rómeót játszott, és ifj. Vidnyánszky Attilát, aki nincs könnyű helyzetben: a hazai színházi szakma egy része ugyanis a Vidnyánszky név hallatán hörögni kezd, teljesítménytől, színvonaltól függetlenül. Feleslegesen: ami jó, az jó. És ahogy az édesapa nagy formátumú, kiemelkedően tehetséges művész, a fia sem esett messze ettől a fától. Remek névjegyet tett le ez a csapat Debrecenben.