Van az úgy, hogy csillogó fekete csempék között szeretnénk a mennybe menni Debrecenben

---

Debrecen – Mitől érdekes egy mai szerző számára Teréz, aki látja a halottakat? Vagy Lina, aki szörnyű balesetben veszítette el mindkét lábát? Kritika.

---

Miközben Debrecen új, gyönyörű színháztermében ülünk, sorakoznak bennünk a kérdések. Például lehet-e szórakoztatóan beszélni arról, ami különben végtelenül fájdalmas?

Fotók: Máthé András/Csokonai Színház

Ha színházban vagyunk, nem hátrány, ha a válasz igen. Visky András képes nagyon mélyre nyúlni, pokolian nagy kínokról írni, s ezekkel a történetekkel utat találni a színpadhoz. A Júliában is embertelenül nehéz utakat tárt elénk, és ebben az új sorozatban is, aminek az első két, egymástól alapvetően teljesen független epizódját láthattuk a Kóti Árpád nevét viselő térben. Sem Teréz, sem Lina sorsa nem az, amire többségünk vágyna – ám az előadás mégis izgalmas élményeket kínál. 

(Kalkuttai) Teréz egész életét a hit és a vallás jegyében élte, s úgy érezte, nincs joga kényelemhez és boldogsághoz akkor, amikor az indiai nyomornegyedekben végtelen szegénységben élnek azok, akiket ő szolgálni szeretett volna.

Látomásokban fuldoklott már egészen fiatalon (látta a halottakat), és kínjai is voltak, mint minden kamasznak. Kereste a helyét, próbált szembenézni magával.

„Szép vagyok? Nem vagyok? Miért nem? S ha nem, apám mégis annak látott? És akár az vagyok, akár nem, mi célom van a világban? Hol a helyem? S ha meghalok, a mennybe fogok jutni?” A tizenévesek többsége néhány év alatt elhagyja ezeket az olykor egyszerűbben, néha gyötrelmesen nehezen megválaszolható kérdéseket. Teréz azonban megmaradt ezeknél, így bizonyos értelemben soha nem nőtt fel. De volt egy élete – egy élete volt neki is –, ami sokaknak lehet példa az emberségre, a jóra, de csak keveseknek olyan út, amire szívesen lépnének. 

S hogy mi van akkor, ha valaki elveszíti mind a két lábát? Valaki, akinek egyébként a tánc az élete. Fiatal, tehetséges – és egy tragikus baleset áldozata lesz. S bár történhetett volna másképpen is, de a sors ezt osztotta neki. Lina nem halt meg, de szembe kell néznie azzal, hogy soha többé nem lesz olyan az élete, mint azelőtt. Véletlen volt, ami történt? És miért éppen vele? Mi volt azelőtt, mi lesz azután? Mit kezdhet magával? Mit kezdhet a világgal és a világ vele? Lehet boldog ezek után, s így is?

A két egyfelvonásost – tekintsük így Teréz és Lina történetét (még ha az alcímben Lina és Teréz szerepel is, holott nem abban a sorrendben lépnek elénk) – alapvetően a helyszín köti össze, így lehet az az érzésünk, mintha a második rész az elsőt folytatná. A helyszín pedig

egy elegáns, fekete csempékkel és járólapokkal teli mosdó (vagy fürdőszoba), melyből szinte csak egy kád, valamint a csapok, vécék, piszoárok ragyognak ki. Meg a tükrök, amikben néha mi, nézők is feltűntünk.

Egy mosdó, talán egy polgári otthonban, egy aluljáróban, egy kórházban. Valahol lent, lent a mélyben. Ez a játszótér, itt ugrált a gyerek Teréz, itt beszélgetett az apjával, itt a tenger és tengerpart, ahova mindig is vágyott, itt a diszkó, ami valójában a mennyek országa, s ahol a fuxos kidobó maga Szent Péter nem könnyen engedte be Terézt, akinek esze ágában se volt, hogy boldog legyen. (Márpedig tudjuk: boldogok, akik…)

S ez a helyszín Lina kórházi szobája is, és a filmvetítéseknek köszönhetően a színpad is, ahol néha boldogan táncolhatott, néha küszködve a mozdulatokkal, a tökéletességgel, mielőtt elveszítette a lábát. Csupa sötétség, kín, fájdalom, csupa hullámzó, nyomasztó, és mégis pazar látomás, lebegés a valóság és az álom határán, egy olyan helyzetben, ahonnan nem jó felébredni. 

A Teréz egyetlen alakra koncentrál, a Lina kettőre. Teréz nem szeretne boldog lenni, Lina nagyon is. A Terézben Tolnai Hella nagy lehetőséget kapott arra, hogy egy alapvetően novellaszerű szövegben megtalálja a drámát, a játékot és a katarzis lehetőségét, a Linában pedig a táncosnőt hihetetlenül szuggesztíven megelevenítő Hermányi Mariann méltó párja Csata Zsolt, a férfi, aki karcolás nélkül megúszta a balesetet. (De csak azt: a tragédiát nem. Azzal együtt kell élnie, hogy történt valami, amit ő megúszott, de az, akihez köze volt, akit szeretett, az nem. S az a nő soha nem lesz az, olyan, mint azelőtt – és így az ő élete sem.)

Nagyon különböző szövegek, nagyon eltérő sorsok jöttek össze ebben az előadásban, melyre mondhatjuk, családi produkció, mert Visky András írta, Visky Andrej rendezte, a zeneszerző pedig Visky Péter. A sötét háttérben villogó fények, a remek ízléssel és érzékkel válogatott, a játékhoz tökéletesen illő zenék, a csempékre vetített filmek, a drámaiságot időnként mozgással ellensúlyozó, kifejezetten szórakoztató táncos-zenés jelenetek (Papp István, Vranyecz Artúr és Pálóczi Bence triója), a vibráló, néha méltóságteljes tempó hatására kicsit úgy érezhettük magunkat, mint egy moziban. Ami nem baj.

Az más kérdés, hova vezet, miért jó, ha két órát a boldogtalanság vidékén tölt el a néző.

De szerencsére ott a vég. A villogó neonparádé és az illúzió. Egy álom, amelyben minden megtörténhet. Semmivé foszlik a múlt, és a jelenben már nyoma sincs a tragédiának. A táncosnő újra táncol. Álom? Valóság? Ha álom, az a fajta, amiből soha nem kellene felébredni. Mert az ébredés nagyon tud fájni.

A test történetei – Lina és Teréz című előadásról részletes szereposztást, fotókat és információt itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Briliáns barátnők a cívisvárosban: igazi debreceni mese született új színházunkban	2022.08.27