Szórakoztató, édes kis semmiség a Vándorszínészek

---

Debrecen – Álombéli tájak, nagy idő- és térbeli ugrálások mellé társulnak olykor roppant vicces, máskor fejcsóválásra okot adó jelenetek Sándor Pál új filmjében. Kritika.

---

Nem számít az idő, a tér, a szereplők. Talán csak a bohókás életérzés, de azért olykor azzal is csínján bánt Sándor Pál rendező, nehogy túlzottan beleéljék magukat a mai kor mókuskerekében taposó emberek a hatalmas szabadságba és vidámságba, na meg szerelembe.

A Vándorszínészek egy kiforratlan, jócskán csiszolásra szolgáló kis kövecske, amelybe belefér a humor, a szeretet, a viaskodás, na meg belefért volna még egy hatalmas adag kontroll meg némi konkretizáció is.

Azért az minimum fura, hogy a főszereplő nem kapott nevet (állítólag Feketének hívták a filmben, én ezt a nevet viszont nagyjából nullaszor hallottam). A rendező a debreceni díszelőadáson elkeresztelte Mohának a karaktert alakító Mohai Tamás után szabadon, hogy legalább valahogy hivatkozhasson rá. Ez a látványosan szőkített hajú fiatal a szintén neve nincs társulat előadását nézi egy valamikor állt csehóban (feltételezhetően a 19. század elején, visszagondolva az egykori irodalomórákon tanultakra, és a Borostyánra való utalásokból is ez szűrhető le), amikor egy csúnyán elfajuló verekedésben úgy kupán vágják, hogy három napig fel sem kel.

Segítségére sietnek a vándorszínészek, és némi huzavona árán be is fogadják, hiszen a srác katonaszökevénnyé vált.

A kompánia fő célja, hogy eljusson Pestre, „a kőszínházba”, útjuk során pedig abszurdabbnál abszurdabb esetek laza láncolatában találják magukat. Olyanban, amelyben nem számít a helyszín, az évszak: az egyik jelenetben még hét ágra süt a nap, és gyönyörű szereplőink fényárban fürdetik testüket, aztán bármilyen átmenet nélkül egy kemény hóviharban találják magukat. A filmet ennek fényében kezeljük, és nézőként ilyen szájízzel fogadjuk el olyannak, amilyen.

Ugyanis a sok logikai bukfencen és értelmetlen, sehová sem vivő jeleneten is

átsüt Sándor Pál rendező sziporkázó személyisége és szerethető életszemlélete, amely jó adag öniróniával ruházza fel az egész alkotást.

Persze ezzel együtt is érzékelhető az, hogy a rendező olykor talajt vesztett: nem tudja eldönteni, hogy drámai, komikus, művészi vagy épp elgondolkodtató filmet akar-e, a fekete humor pedig olyan kevésszer lép előtérbe, hogy ezt sem húzhatjuk rá állandó jelzőként. Az alkotói kedv és ötletesség hullámzása is látható: az első fél órában burleszkszerű, jópofa megoldások is feltűnnek, például a szereplők bemutatásánál, aztán ez egy idő után elfárad, és mintha egy másik rendező vette volna kézbe a film közepét, amelybe egy indokolatlan haláleset is befigyel. Később kapunk egy különösen szórakoztató csúcspont jelenetet, amelyben minden szál összeér, hogy végezetül egy újabb, túlzottan drámai végkifejlettel érjen véget a mozi.

Ami pedig a legnagyobb gondot jelenti: a film egyszerűen nem szól semmiről, a mai kor embere számára nincs semmilyen üzenete.

Ha csak nem a művészet szeretete és a barátság fontossága, ám ezeket az értékeket nagyon sután simogatja a Vándorszínészek. Mindezen felül még lövésünk sincs, honnan indul a társaság: az sem lehetetlen, hogy kábé a Kaukázusból, ugyanis olyan orbitálisan nagy hegyek tűnnek fel a háttérben, amilyenek Magyarországon nagyjából sosem léteztek, de még a környező országokban se nagyon.

Nem is csoda, hogy ilyen sokat kellett várni a bemutatóra: mint Mohai Tamás Debrecenben elmondta, több mint két éve forgatták le a filmet, másfél éven át volt a vágóasztalon. Sándor Pál ugyanis úgy érezte, nem találja magát az anyagban, az első vágás után pedig kis híján a kardjába dőlt bánatában, elmondása szerint.

Míg a szereplők bemutatása roppant szórakoztató, addig magukat a karaktereket alig ismerjük meg: igazi papírmasé figurák, akik a levegőbe mondják azt, hogy én vagyok a legnagyobb magyar színész, bármiféle előzménytörténet vagy alátámasztás nélkül. Máskor meg kapunk egy ilyen random megjegyzést: amúgy ő a nővéred. Semmi előzmény, vajmi kevés következmény, meg amúgy is: kinek számít?

Igazi kudarcélmény a bimbózó románcként előadott szenvedés is: Martinovics Dorina erőteljesen nyomul főhősünkre, ám annyi kémia sincs köztük, mint egy műanyag flakon és egy tál mogyoró között. Még Mohai Tamás és Nagy-Kálózy Eszter erotikusnak szánt, az álromantikus hangulatvilágból teljesen kilógó jelenetében is több szikra érzékelhető.

A Vándorszínészeket semmiképp nem szabad ilyen komoly előfeltevésekkel nézni, mint hogy meg akarom érteni, hogy logikát kívánok találni benne, vagy épp írni akarok róla egy kritikát.

A Vándorszínészek egy olyan közönségfilm, amely kellemes kikapcsolódást nyújt a közönségnek, akik néhányat nevetnek, kiszakadnak a hétköznapi pörgésből, és egy elégedett mosollyal hagyják el a mozit.

A maga tökéletlenségeivel együtt is valamennyire szellemes és szerethető ugyanis ez a film, amit érdemes látnia annak, aki még nem tett le végleg a magyar filmekről: olyan ígéretes tehetségek tűnnek fel a vásznon, mint Martinovics Dorina és ifj. Vidnyánszky Attila (akinek külön küldök egy hatalmas pacsit fergeteges játékáért).

Már csak miattuk, és a szépen fotózott látványvilágért is megéri látni ezt a filmet.

A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti. Apolló mozi, Miklós u. 1. el.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 990 Ft, 2D gyermek/diák – 890 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 790 Ft, 3D normál: 1220 Ft, 3D gyermek/diák – 1120 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 1020 Ft.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Elképesztően bájos felnövéstörténet a Lady Bird	2018.03.11
Így fest a szuperveszélyes Jennifer Lawrence Budapesten, Anger Zsolt oldalán	2018.03.04
Régóta vártunk már egy ilyen modern szuperhősre a mozivásznon	2018.02.25