„Várom, hogy legyen végre olyan világ, amiben az első kérdés nem a covidra vonatkozik” 

---

Debrecen – Irodalomról, színházról, életről beszélgettünk Lukovszki Judittal, aki a bezártságban lehetőséget is lát. Interjú.

---

Meglepődik, amikor azt mondom, városunk kulturális életének meghatározó személyiségei között tartom számon, és szerényen hárít. „Sose vállaltam felelősségteljes irányító posztokat. Tanárként esetleg befolyásolni tudtam az erre fogékony fiatalok életét, de ezen kívül inkább a megfigyelő, szemlélődő szerepét töltöm be. És jól érzem magam ebben a bőrben.” Ám hiába beszél magáról ilyen szerényen Lukovszki Judit, sokakra, hatott, sok fiatal útját egyengette, és kinevelt egy (több) olyan generációt, mely fogékony az irodalomra és a színházra. Bár nyugalmazott egyetemi docens, ma is aktívan részt vesz a Bán Imre Kulturális Szakkollégium és a Debreceni Egyetemi Színház életében.

Dehir: Egy könyvet szeret egyszerre olvasni, vagy többet?

Lukovszki Judit: Szigorú vagyok magamhoz. Amíg el nem érek az utolsó pontig egy regényben, addig nem kezdhetek bele egy másikba. Más a helyzet a versekkel, amiket ötletszerűen és bármikor szabad olvasnom. Ezek mellett legfeljebb szakirodalom van még kikészítve, de azt általában nem olvasom elejétől a végéig, csak fejezeteket, bekezdéseket, amiktől szakmai segítséget, felvilágosítást várok.

Dehir: Legutóbb mi járt a kezében?

Lukovszki Judit: Alig vártam, hogy végére érjek Nabokov: Nevetés sötétben című regényének, mert eszembe jutott, hogy rég volt már Nádas Emlékiratok könyve a kezemben. Ronggyá van olvasva, mint egy imakönyv, tegnap újból nekiláttam. Pihenésképp fel-felütöm a Berta Erzsike által fordított színháztörténetet (Kotte), amivel nemrég ajándékozott meg... 

Dehir: Olvasni öröm vagy feladat? 

Lukovszki Judit: Ilyenkor szembesülök azzal, hogy másképp gondolkodom az élet dolgairól, mint sokan mások. Számomra az öröm és feladat nem ellentétes értelmű, egymást tagadó két fogalom. Öröm, hogy van szép feladat. 

Dehir: És színházba járni?

Lukovszki Judit: Csak akkor megyek, ha az nekem öröm. A legutóbbi időkben ezt is megengedhetem magamnak. 

Dehir: Amikor kislányként elképzelte magát felnőttnek, tudta, hogy irodalommal és színházzal szeretne foglalkozni?

Lukovszki Judit: Az ember olyan pályára készül, akár már gyerekként, amit megismert valamilyen úton-módon. Nem emlékszem, hogy lett volna saját elképzelésem, de

a szüleim elég határozottan tereltek a művészetek irányába. Nagyon megválogatták, milyen irányba nyíljon ki a világ számomra. De azt is, hogy milyen irányba ne.

Példának hadd mondjam, hogy szerettem volna balettozni. De mivel az ötvenes-hatvanas években ez csak a családom által annyira megvetett kispolgári neveltetés része volt, nem kerültem a közelébe. Valószínű, hogy olyan nagyon nem akarhattam, mert ez aztán nyomtalanul kiveszett a vágyaim közül. Nagyon későn találtam rá arra az útra, ami azóta nyilvánvalónak tűnik. 

Dehir: Ha már színház: annak idején miért épp Ionesco varázsolta el? Mindig is szerette a meglepő művészeti kísérleteket?

Lukovszki Judit: Ionesco egyike azoknak az állandó keresésben lévő szerzőknek, akik a hatvanas-hetvenes években kezdték el pengetni a lét abszurditásának a hangjait. Ő és mások, túllépve a gyászos tényen, minden kísérletükkel azon dolgoztak, hogy feloldják ezt a szorongást keltő, romboló erejű megállapítást. Engem Ionesco alkotói karrierjében az ragadott meg, hogy a választ számára egyfajta meditatív állapotban, a képek megalkotása és szemlélése hozta meg. Közismert, hogy utolsó éveiben már, túl mindenféle elképesztő irodalmi kísérleten, egyáltalán nem írt, és festéssel töltötte napjait.  Ami pedig a kérdés második felét illeti, a műalkotásoknak nem a formája érdekel (meglepő-e, vagy nem), hanem hogy valami olyasmiről szóljon, ami engem (személyemben, vagy a körülöttem gravitáló pár lélekben) őszintén megérint. Persze, élvezem a meglepetéseket, de legfőképp a játékosságot. 

Dehir: Debrecenben többféle színház is működik, ezek sorában markáns arculata van a DESznek. Annak idején mi hívta életre a DESZ-t?

Lukovszki Judit: Ha a DESZ-nek tényleg markáns arculata van, azt nagy örömmel hallom. Mindig is volt egyetemi színház, különböző tiszteletre méltó elődökkel, szóval nem mi hívtuk valójában életre. Az ezen a néven futó utód közös munka eredménye, melyet Lakó Zsigmond minden nehézséget félretolni képes hite hozott vissza az életbe. Nem egy korosztály vagyunk, mire Zsigával párba álltunk én már túl voltam egy francia nyelven játszó, francia szakos hallgatókból álló kis társulat, az École des Bouffons  tíz évén. Amikor, megbocsájthatatlan módon, sor került a 3+2 éves oktatási rendszer bevezetésére, ennek a színjátszó vonalnak is vége lett (az újonnan bekerülő hallgatók már nem voltak terhelhetőek ilyen formán). Ezzel az átállással körülbelül egyidőben kezdődik az én életemben a DESZ-Alkalmi Társulat (már magyarul játszó) tevékenysége. 

Évente, lehetőség szerint egy produkciót hozunk össze, melyben az én állandó jelenlétem mellett a zenész Katona Lóránt tekinthető még fix tagnak. A többiek, elsősorban egyetemisták, az épp műben lévő produkció igényei szerint kerülnek bele.

Dehir: Milyenek a mai debreceni egyetemisták? Más érdekli őket, mint tíz vagy húsz éve? 

Lukovszki Judit: A mai debreceni egyetemistákról azért tudok keveset, mert nem járok be az egyetemre. De ha arra a merítésre gondolok, akik a DESZ-nél kötnek ki, akkor azt mondom, hogy nagyszerű, érzékeny, teherbíró, gondolkodó emberek. Természetesen egész más érdekli őket, mint évtizedekkel ezelőtt.

Nagyon megváltozott a világ, kinyílt a lehetőségek tárháza és már az irodalom nem az egyetlen információ és élvezet forrás.

Amint a művészetek, műfajok, tevékenységek határai elmosódnak, szerteágazóbbá válik az odafordulás a lehetőségekhez. De nem csak a művészetekhez való viszony szabadult fel. Az életben is mást keresnek, talán hamarabb elfáradnak és elreménytelednek, mint anno. Ebből adódóan sajnos sok a tétova és míszes fiatal. Ők persze nem feltétlenül találják meg a DESZ-t sem. Sokan viszont tudatosabban építenek karriert, mint az előző generációk, másképp gondolkodnak a (saját) család szerepéről.

Dehir: Mi a tapasztalata, mennyire lehet hatni rájuk? Szerethetik az olvasást vagy a színpadi játékot a digitális korban is? 

Lukovszki Judit: Ez szerintem attól függ, hogy milyen helyzetet teremt társaságukban az ember. Én soha nem hatni akarok rájuk, hanem partnerséget keresek közös játékra. Egy ilyen szituációba könnyen bevonhatók, figyelmesek, tettre készek. És hogy szerethetik-e ma is az olvasást, művészeteket, ez egy olyan dichotómia, aminek nincs tényleges érvényessége.

Nem lehet szembe állítani a digitális úton megszerzett tudást és örömet a hagyományos módon adódó haszonnal.

A lényeg, hogy élvezetet találjon az ember a regényolvasásban, képnézegetésben, filmekben, vagy akár videojátékokban.

És nem elhanyagolható az a hallatlan előnye ennek a digitális kornak, hogy hozzáférhetővé teszi ugyanúgy a klasszikus irodalmat, mint a nagy galériák képgyűjteményeit, zenéket bármelyik korból, de a hasznos ismeretek tárházát is, ha intelligensen használjuk.

Dehir: Ha már játék: Pinczés István John Lennont megidéző darabjában színpadra is lépett. 

Lukovszki Judit: Nagyon nehezen vett rá István. Hetekig próbáltam magam helyett valakit találni. Aztán úgy alakult, hogy csak én tudtam megmenteni a helyzetet. Szóval ez nem jellemző rám. 

Dehir: A Beatles nagy szerelem volt?

Lukovszki Judit: Igen. Ma is élvezettel hallgatom. 

Dehir: Azért, mert annyira jók voltak, vagy a nosztalgia miatt?

Lukovszki Judit: A nosztalgiát igyekszem kiiktatni az életemből. Nemesebb viszonyulásokat próbálok a dolgokhoz, jelenségekhez kialakítani. Purcellre sem nosztalgiával gondolok, a Beatlesre sem. Jó zenék voltak, és azok is maradtak. 

Dehir: Hogy érzi magát ebben a koronavírusos időszakban, amikor jóval kevesebb kulturális eseményen vehet részt, mint korábban?

Lukovszki Judit: Hát, bosszantó, hogy a csini őszi holmikat nem lehet megsétáltatni… De tréfát félre téve: a bezártságban lehetőséget látok. El kell mondanom, hogy eszményi körülmények között élek, bármikor eltölthetek egy-egy fél napot a kertünkben, ha már könnyezik a szemem az olvasástól vagy a monitortól. Mivel már felnőttek a gyerekeink, a férjemmel ketten lakunk egy nagy házat. Ő is sokat dolgozik, nem háborgatjuk egymást. Zavaró körülmények kikapcsolva,

csak azokat az ingereket engedjük be, amelyeket szándékunk szerint be kell engedni. Bele lehet merülni a részletekbe, pontig érni sok befejezetlen gondolatban.

Élénk kapcsolatot ápolunk azért a külvilággal, én például most fejeztem be az Alkalmi Társulattal a legutóbbi produkciónk (Az ezredik éjszaka) videofelvételét. Lakó Zsigával forró dróton vagyok, nap mint nap adódik valami elrendezni való a DESZ körül. Figyelem, hogy ismerőseim mitől boldogtalanok (vagy boldogok), kedvem szerinti intenzitással folyik a szerteágazó diskurzus. Várom, persze, hogy legyen végre olyan világ, amiben az első kérdés nem a covidra vonatkozik, féltem a népes családunkat, meg általában azokat, akik a sűrűjében dolgoznak.