Végül mind dühbe jönnek

---

Bár a hossza (143 perc) próbára teszi a türelmünket, cseppet sem érezzük hiábavalónak a Bosszúállókra szánt időt. A Marvel egy filmbe terelt szuperhősei még sohasem voltak ennyire eszesek, humorosak, cinikusak és szórakoztatók. Kritika.

---

Az elmúlt évtizedben mindössze talán két olyan időszak volt a mozikritika történetében, amikor a szuperhős filmek legelszántabb bírálói kifogytak az érvekből. Előbb a Marvel-képregények lapjairól ismerős zseniális feltaláló, Tony Stark, vagyis a Vasember hengerelte le őket (2008), majd a színész Heath Ledger, aki Jokerként A sötét lovagban feltámasztotta Batmant (2009). A természetfeletti erők birtokában lévő szuperhősök moziuniverzumában Vasember elsősorban a humora miatt követelt magának helyet, s mert kiderült, a szíve nincs vasból. Ambivalens karaktere, öniróniája és provokatív megjegyzései most egy újabb szuperhős mozit is egyben tartanak, melyben a Stark Művek tulajdonosa kénytelen elviselni Thor, Hulk, Amerika Kapitány, Sólyomszem és Fekete Özvegy társaságát is. Mert bizony a móka nyögve nyelősen indul a Bosszúállókban: a Föld megmentésére összetrombitált csapat nagy egói, felhánytorgatva a szuperhős múltat, összefogás helyett inkább csak vádaskodnak és veszekszenek. Időbe telik, mire „kikovácsolódik” a csapatszellem, a forgatókönyvíró-filmrendező Joss Whedon szándéka szerint, aki vámpíros, horroros múltjával „terhelten”, ezúttal is maradandót alkotott.

A szuperhős tematikára kissé nehezen hangolódunk rá – Whedon ebben nem sok segítséget nyújt. Az elnyomottságban élők millióiról megfeledkezve például a földi szabadságról (?) esik szó, de megmosolyogtató az a jelenet is, amelyben a Földre érkező főgonosznak, aki lándzsa alakú szuperfegyverét szorongatja, azt a mondatot címzik elsőként, hogy „Uram, kérem, tegye le a lándzsáját!”. A félelmetes Lokiról, Thor féltestvéréről van itt szó, aki egy kapun át pottyant le a világűrből azért, hogy megszerezze az ismeretlen erejű energiaforrást, a tesszaraktot. A titkos ügynökség, a S.H.I.E.L.D vezetője, Nick Fury azonnal lép, hogy mentse a menthetőt, s hogy elkerülje a végső katasztrófát. A tét tehát nem kicsi, a sorok közül kikandikáló vidámság mégis nagy. Bár nem minden poén ül, a Firefly és a Buffy gazdájának szerződtetése a rendezői posztra a Marvel részéről telitalálat volt.

A mutánsok kontra átlag emberek problematika – mely az utóbbi húsz év távlatában Bryan Singer és az X-Menek első találkozásának (2000) alkalmával nyert igazán bő kifejtést –, felbukkan a Bosszúállókban is, de korántsem a Singer-féle direkt tálalásban. Fury felettesei, akiket arctalan árnyékként ábrázolnak a készítők, előszeretettel hangsúlyozzák Hulk, Amerika Kapitány és a többiek kívülállóságát, egyúttal lesajnálják azt, aki potenciált lát bennük. A büszke és oktalan tömegek szószólóit testesítik meg a bírálók, hallgatólagosan mégis adnak egy esélyt a Bosszúállóknak. A különlegesek és az átlagosak között bár inkább szakadék tátong, néha épülhet híd is – ahogy erre néhány epizód áttételesen rávilágít. Phil, a lelkes ügynök, Fury jobb keze például ártalmatlan balekként mutatkozik be, aki a villámvetők és kocsiborogatók szemében nem több egy apró porszemnél. Mégis amikor a szuperhősök viszálykodását látva egyedül száll szembe Lokival, tettével hidat épít a „mutánsok” és a hétköznapi emberek között.

Phil bátorsága és elszántsága ugyanis önvizsgálatra készteti a különlegesek gárdáját, akik ettől a pillanattól fogva éreznek először felelősséget a földlakók megmentéséért. Kifejezetten jót tesz a filmnek, hogy Joss Whedon nem kendőzi el, hogy az előítéletek ma is jelen vannak még a legdemokratikusabbnak mondott társadalmakban is. Szimpatikus az is, hogy a témában inkább apellál az egyszeri mozizó belátására, mint hogy politikai síkra terelné a két csoport különbözőségéből adódó problémát.