Zsóka pongyolában, hajcsavaróval és pintyekkel

---

Debrecen – Olyan ez a nő, mint az anyánk, nagyanyánk, nagynénénk, vagy a szomszéd néni. Csak mesél, mesél és mesél, mi meg hallgatjuk. Kritika.

---

Molnár Zsókát mindenki ismeri. 1940-ben született, az ötvenes években volt kamasz. Nem alakult túl jól a sorsa – de úgy is mondhatnánk, elég nyomorult élete volt. Még akkor is, ha ilyesmiről nem szokás, nem illik beszélni. Ugyan mire is mennénk vele? Mi a derű óráit szeretjük számolni, meg csak a szépre akarunk emlékezni. De ez nem mindig sikerül.

Oláh Zsuzsa (Fotók: Máthé András/Csokonai Színház)

Zsókának sem igazán, aki olyan, mint az anyánk, a nagyanyánk, a nagynénénk. Vagy a szomszéd lépcsőházban lakó idős nő. Egy lepusztult, nem túl hangulatos lakásban él, ahol a központi hely a konyha. (Ezek a konyhák ötven éve ilyenek.) A mi Zsókánk magányos, ezért megengedi magának a leharcoltság, az ápolatlanság luxusát. Pongyola, hajcsavaró. Néha egy kis likőr, csak a lazítás kedvéért. Olykor kicsit több is, mint kellene. Ha volna kivel beszélni, ömlene belőle a szó. De mivel nincs, így leginkább magában morog, dohog. Vagy nekünk, nézőknek, mert színházban vagyunk. Zsóka nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek, milyen is volt az élete, és mitől érzi magát annyira tehetetlennek. Elmeséli, mi baja magával, mi a világgal, ahol az idő csak egy irányba ketyeg.  S ami egyszer elromlott, még annak idején, a boldog, de még inkább boldogtalan fiatalság idején (meg aztán folyamatosan), azt ma már nem lehet helyére zökkenteni.

Itt dráma van. Minden sötét, nyomasztó, lehetetlen.

Generációkat etetnek a remény főzelékével, hogy egyszer majd jó lesz (vagy legalábbis jobb), de az az egyszer sosem jön el. Pedig igény éppen volna rá.

Molnár Zsóka életében egyszer mégis úgy alakul, hogy legalább szóban elégtételt vehetne mindazért, ami és ahogy történt vele. Meghívást kap ugyanis, hogy mondjon emlékbeszédet a falumúzeum jubileumi ünnepségén. Ám Zsókának nincs nagy kedve jópofit vágva asszisztálni ehhez az egészhez. Úgy dönt, kitálal.

Ki is. Mindenről és mindenkiről mindent elmond – nekünk, nézőknek. Mi pedig csak ülünk és hallgatunk. Hallgatjuk Molnár Zsóka történeteit egy olyan életről, amilyenben százezreknek volt része. Eszünkbe sem jut, hogy ez a Molnár Zóka valójában egy színésznő. Oláh Zsuzsa, akivel kapcsolatban az az érzésünk, hogy bármilyen szerepet kap is, képes emlékezetes alakítást nyújtani benne. Most is eggyé válik Zsókával.

Nem a Molnár Zsókát játszó Oláh Zsuzsa sztorizik, kacag vagy éppen dühöng a stúdiószínházban, hanem maga Molnár Zsóka. Személyesen.

A játék csak néha döccen meg. Amikor a szöveg elvékonyodik, s erőtlenebb lesz. Azt még egy Oláh Zsuzsa-kaliberű színésznő sem képes kiegyensúlyozni. Beszédébe – szerencsére viszonylag ritkán – olyan mondatok is beszűrődnek, ahogyan nem szokás beszélni. De aztán minden gurul tovább, rendesen, ahogy kell.

Ez a fajta egyenetlenség a Kovács Dominik és Kovács Viktor által jegyzett monodráma cselekményének ívében is tetten érhető. Várjuk, nagyon várjuk, hogy az erős indítás, és a fokozatos emelkedés ( nagy nevetések és megdöbbenések) után hova fogunk eljutni. Nincsenek konkrét elképzeléseink,

hagyjuk, hadd sodorjon minket Molnár Zsóka története.

Úgy sejtjük, valahova megérkezünk majd. Hiszen minden a helyén van, precízen megrajzolt térképen vezet minket Szabó K. István rendezése. Látjuk a kort, amikor már éltünk (vagy még nem), ott vannak az ismerős, erős kézzel rajzolt figurák, szívből reméljük, hogy eza szerencsétlen nő végre elégtételt vehet mindazért, ami történt (és nem történt) vele.

Egy történetet sokféleképpen lehet elmesélni. Ám itt a nagy felvezetés, a dobpergés, a néha (keserű) poénok, a felborított asztal és szétszórt hamu, az érzelmi kitörések végén hirtelen sötétség szakad ránk. Csend lesz, és valószínűleg ugyanaz jár a nézőtéren ülők fejében: nem itt kellene robbanni a tapsnak? Nem, az nem lehet, innen valami még hiányzik, itt még nem érhet véget Molnár Zsóka sztorija.

Ám a kicsit kínossá váló csend túloldalán semmi nincs. S amikor ez leesik a nézőtéren ülőknek, végre kitör a tapsvihar. Oláh Zsuzsa ugyanis megérdemli.

S hogy mi a helyzet a pintyekkel? Hát azok papírból vannak.Voltak. Mert Molnár Zsóka elintézte őket. Ahogy őt is az élet. És nincs igazság. Felesleges ilyesmiben reménykedni. Ami volt, volt, ami nem volt, nem is igen lesz soha. Neki ez jutott.

További információkat, fotókat az előadásról itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Tényleg minden a szexről meg a pénzről szól?	2018.10.21
Az amerikai álom golyózáporban hull darabokra Debrecenben	2018.10.14