400 kolbászos hot dog Debrecenből az erdélyi gyerekeknek

---

Debrecen – Gyakran utazunk úgy a határ túloldalára, mintha hazamennénk. Haza – Erdélybe például. Határtalan történetek debreceniekről.

---

Erdély, Kárpátalja, Felvidék és Délvidék – kinek mi jut erről eszébe? A magyarság? A határ, melynek van innenső és túlsó oldala? Debrecen és a debreceniek életében korábban is nagy jelentősége volt a Nagyváradnak, az Erdélyhez, Partiumhoz, Szilágysághoz fűződő viszonynak. Ne feltétlenül hivatalos, politikai és gazdasági, vagy éppen kulturális vagy sportkapcsolatokra gondoljunk. Még csak ne is arra, hogy a virágkarneváli kocsik is elviszik a határokon túlra a debreceni rendezvény hangulatát. Arra, ami az egyszerű embereken, a civileken (vagy a civil szervezeteken) múlik. Amikor nincs papír, pecsét, megállapodás: csak utazás van, találkozások vannak, öröm, barátkozás, világlátás.

Úton a másik világ felé

Az egyik legismertebb határon túli rendezvény minden bizonnyal a csíksomlyói búcsú. Évről évre zarándokok ezrei indulnak el Debrecenből is ide pünkösd idején – felekezettől, politikai pártoktól, ideológiától függetlenül. Ahogy Kovács Ágnes, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye sajtóreferense fogalmazott, nemcsak a vallásos ember zarándokol. „Az úton-levés alapvető emberi érzés. Minden ember átérzi ezt és tart valahonnan valahová.

A keresztény ember célja Isten látása, a mennyország elérése. A zarándokúton készül erre a találkozásra. De úton van egy másik világ felé az a zarándok is, aki átlépi Magyarország határát és több száz kilométeren keresztül magyar falvakon át zarándokol, hogy elérje Csíksomlyót és az ezer éves határt. Van, aki a Boldogasszony Zarándokvonattal, a Székely Gyorssal vagy a Csíksomlyó Expresszel indul, de autóbuszokkal, autókkal is sőt, a merészebb vállalkozók gyalog is nekivágnak a hosszú útnak. Viszont mindenkinek egy a célja: a találkozás.” Sokan bólinthatnak rá Kovács Ágnes gondolatára, hogy „aki egyszer már részt vett a csíksomlyói búcsún, az megtapasztalhatta azt a különös érzést, amit csak a szív mondhat el. Testvérként várnak haza bennünket.” Mint a debreceni sajtóreferens felidézi, idén zarándokvonattal haladtak Csíksomlyó felé és egy-egy nagyobb település állomásán népi viseletbe öltözve, zászlókkal, énekelve, ünnepi beszéddel, könnyes szemmel úgy várták a zarándokokat az erdélyi magyarok, mint „amikor az édesanya várja haza a gyermekét. Olyankor nincs szó, csak a tekintet, csak a lélek beszél. Mert mit is mondhatnánk? Bár nem éltük át Trianont, de a súlyát generációk öröklik, mint az áteredő bűnt. De ott, a határon túl mégis szeretettel fogadnak bennünket, és mi a határon túl azoknak is megfogjuk a kezét, akikkel innen együtt idegenként indulunk. Mert ott megszűnik minden arra a néhány napra. Ott, ahol szerető édesanya vár, ott testvére a magyar a magyarnak.”

Csíksomlyónak ma is erős kisugárzása van – állítja Kovács Ágnes, megtámogatva ezt egy személyes élménnyel. „Megható volt az pillanatkép, amelyet hazafelé tartva a vonat ablakából láttam. Magyarország felé robogva az egyik állomáson több mint egy órát vesztegelt a vonat. S amikor ekkora késés után végre elindult, hamarosan úgy suhant el a kertek alatt, mintha ott sem járt volna. Ezért az ablakból kinézve csak egy pillanatig láthattam azt az idősebb férfit és nőt, akik a falusi portájukhoz tartozó szántóföld végében álltak és vártak a vonatra. A bácsi nagyméretű nemzetiszínű zászlót emelt a magasba, mellette pedig a néni egy csokor virágot tartott a kezében. Gondolom, ők tudták, hogy a menetidő szerint körülbelül mikor fog elhaladni a vonat a kertjük alatt, de azt nem tudták, hogy több mint egy órát fog késni. Mégis több mint egy órát ott álltak a szántóföld végén, távol házuktól és várták, hogy ha csak egy villanásra is, de búcsút inthessenek a zarándokoknak."

Terepgyakorlatok Erdélyben

Ozsváth Sándor generációkat tanított főiskolai tanárként, de sokan ismerik művelődéstörténeti előadásai és izgalmas könyvei (Látjátok, feleim; Mik vagyunk; Por és hamu) kapcsán is. Határainkon túlra 1956 óta jár. Mivel szülei a Partium túloldaláról valók, így nagyszülőknél s rokonainál nyaralva kint töltötte gyermekkora összes nyarát. Később diákként keresztül-kasul bebarangolta Erdélyt majd a Felvidéket, a rendszerváltást követően pedig Délvidéket és Kárpátalját. „Várvidéken és a Dráván túl csak egyszer voltam, még 1975-ben” – teszi hozzá.

A határon túli magyarokkal való szisztematikus foglalkozást 1989-ben kezdte el Ozsváth Sándor, ekkor szervezte meg az első magyarságismereti tábor Debrecenben, határon túli magyar fiataloknak. Ezt még kettő követte: 1991-ben újra Debrecenben és 1993-ban Bodrogolasziban. 1994-ben a tanítóképző főiskolán működő magyarságismereti szabadegyetem hallgatóival és tanáraival indultak egyhetes terepgyakorlatot a Székelyföldre – Pap Gábor szakmai vezetésével. „1995 óta tartok magyarságismeret, művelődéstörténeti előadásokat Erdélyben és Délvidéken, de tanítottam magyar főiskolásokat a munkácsi tanítóképzőben is. A Délvidékre (Szabadka, Zenta, Újvidék) főleg ottani pedagógusszervezetek hívtak meg, Erdélybe és a Partiumba (Székelyudvarhely, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Zilah, Szilágysomlyó stb.) egyházak, magyar szervezetek, irodalmi körök és pedagógusok invitálására mentem. Temesváron a helyi magyar rádió munkatársainak tartottam beszédtechnikai foglalkozásokat.”

Ozsváth Sándor utazásait összekötötte azzal is, hogy magyarságismereti kutatásokat végzett például a partiumi temetőkben Börvelyben, Sarmaságon (ember alakú fejfák) és kazettás mennyezetű templomokban Szilágylompérton, Krasznán, Szilágysomlyón és Szilágycsehben. Mindezek felkeltették a sajtó érdeklődését is. A kolozsvári televízió magyar nyelvű adásában mutatta be, illetve több kinti újság is hozta már írásait vagy tudósított róla: Szatmári Friss Újság, Bihari Napló, Árkád (zilahi hetilap), Harangszó stb.

Amíg aktívan tanított, addig ilyesmire nyilván lényegesen kevesebb ideje volt, de akkor is igyekezett a határokon túli kapcsolatok ápolására minél energiát fordítani. Az utóbbi években még sűrűbbé váltak útjai. Ozsváth Sándor fontosnak tartja, hogy minél többet sikerüljön megőrizni a múltból – abból, ami könnyen elenyészhet, ha nem figyelnek rá az utódok. Akik közelebbről ismerik „Ozsváth tanár urat”, azok pontosan tudják, hogy önzetlenül, szívből, szerelemből, a haza, a magyarság iránti elkötelezettségből teszi azt, amit. Eszébe nem jutna, hogy ezért neki bármi is „járna”. Ám arra büszke, hogy Székelyudvarhely önkormányzatától – még 2006-ban, addigi tevékenysége elismeréséül – megkapta a kitüntető „Tiszteletbeli Székely” címet.

Civilek, akik segíteni szeretnének

Nagybányai és debreceni vadászok barátságából indult, illetve a két város képzőművészeinek kapcsolatfelvételével folytatódott ez a történet. Hozadéka volt az a nagyszabású tárlat is, mely során még 2013 decemberében az erdélyi város magyar és román művészei hoztak el az egyetem területén található Élettudományi Központ galériájába. Az ügy mellé állt több debreceni művész (Potyók Tamás, Bothné Dóra), segítette Cserép Zsuzsa közművelődési szakember (aki több száz tárlatot szervezett eddigi pályája során), és a Kortárs Szalon Alapítvány is részt vállalt a feladatokból. Idén nyáron ez a teljes mértékben önzetlen kapcsolat új elemekkel bővült, amikor határon inneni és túli (erdélyi) gyerekek érkeztek a cívisváros közeli hármashegyi iskolába. A programot több civil szervezet hozta tető alá, a szervezésből oroszlánrészt vállalt Both Tibor is. S hogy miért?

– Semmi önös érdek nincs ebben, csak sok-sok munka, nem kevés befektetett energia. A mérleg másik serpenyőjében természetesen ott található az öröm, a jó érzések sora, hogy segíthetünk, s egyben megmutatjuk a világnak is, mire képesek az emberek, ha jó szándékkal, akarattal, s kellő elszántsággal rendelkeznek – mondja a hétköznapokban vállalkozóként dolgozó, a természetért, a művészetért túlzás nélkül rajongó Both Tibor ebben a táborban elképesztő élményekkel töltekezett fel nyáron.

– Az volt a célunk, hogy a gyerekek közvetlenül is megismerhessék hagyományainkat, és ez beépüljön értékrendjükbe, életlátásukba. Nagyon jól sikerültek a programok, melyekre még Böjte Csaba, a manapság talán legismertebb Ferences-rendi szerzetes is ellátogatott. Amikor vége lett, akkor hirtelen hatalmas űrt éreztünk magunkban a feleségemmel, aki festőként és szervezőként is sokat segített. Nagyon gondoltunk, autóba ültünk, és akkor rögtön az Erdélybe hazafelé buszozó gyerekek után mentünk, s vittünk még utánuk ruhákat, élelmiszert – olyasmit, aminek nagyon örültek. Ennek a folytatása volt ez a mostani akciónk, amikor szeptember második szombatján egy gyergyószárhegyi rendezvényre utaztunk. Nem csak mi, hanem még több debreceni magánszemély, vállalkozó, akik szerettek volna a határon túli kapcsolatok elevenen tartásához, illetve a gyergyói gyermekintézmények tízéves jubileumának programjaihoz hozzájárulni – ki-ki a maga módján. Használt ruhaszállítmányokat és élelmiszer adományt vittünk a helyszínre, emellett részt vállaltunk a vendéglátásból is. Egy debreceni hentesmester kolbászait sütöttük faszénen, ebből készítettünk 400 hot dogot – igazi „szárhegyi” kiflibe töltve. Nagy ünnep volt, hatalmas élményekkel gazdagodtunk abban a világban, ahol nagyon szépen beszélnek magyarul az emberek és határtalanul kedvesek a vendégekkel – velünk, debreceniekkel különösen.