Gonosz-kő, Lóhavasi-vízesés: debreceni fiatalok kalandjai a Kárpátokban

---

Debrecen – A fesztiválok világa helyett a havasok vidékét választotta három fiatalember. Kietlen, mégis lenyűgöző helyen jártak, hegyet másztak, ködben botorkáltak.

---

Van, aki a Balatonra vagy a tengerpartra megy nyaralni, vagy fesztiválokon bulizik egész nyáron. Két debreceni fiatal, Tóth László és Pintér Zsolt, valamint miskolci barátjuk, Váradi Ákos azonban a vadregényes Kárpátokat választotta. S persze mindent, ami ezzel jár: nomád körülményeket, elhagyott, olykor kietlen tájat, s nem ritkán veszélyes helyeket. Olyan helyre mentek, ami tulajdonképpen közel van Debrecenhez, ám a legtöbb itt élőnek fogalma sincs arról, milyen vadregényes vidék is ez. (Erről itt lehet egy rövid videót látni!)

Az elszántság és a kalandvágy mellett közös vonása e három fiatalembernek, hogy műszaki tanulmányokat folytatnak Miskolcon illetve Budapesten. Kellő alapossággal vágtak tehát bele az utazásba. Hosszas tervezgetést és szervezgetést követően az ukrán-román határhoz közel eső Radnai-havasokra szavaztak, ez lett az úti cél. Mint mondják, ide a legközelebbi település Borsa (vagy másképpen Nagyborzsava). Bár a térképre vetett laza pillantás alapján az ember azt gondolná, nincs ez messze – országúton útvonaltól függően 150-175 kilométer Debrecentől –, de vasúton közel egy napos lett az utazás csak oda...

A vonattal utazók akár több órás várakozásra is készüljenek fel az átszálláskor – jegyzi meg Pintér Zsolt, hozzátéve, hogy az állomásnál még nincs vége az útnak, onnan majd kisbusszal lehet Borsára eljutni. Ott és a környező településeken elég sok szállás és bolt található, s bár magyarul nem nagyon beszélnek, viszont mindenki nagyon kedves és segítőkész volt a fiúkkal.

Aki csak könnyed kirándulásra vágyik, az Borsáról több útvonalon is eljuthat a környező hegyekbe. Ezek általában "kényelmes, patakon átkelős, áfonyázós séták" a természetben. Az úton viszont viperával is lehet találkozni, erre érdemes odafigyelni  – mondja Zsolt. Akik viszont keményebb kihívásra számítanak, azok a kék jelzésű túraútvonalon haladhatnak a Dél-Kárpátok és a Tátra közötti legmagasabb csúcsra, a Nagy-Pietroszra.

A nagyjából 1600 méteres szintemelkedés körülbelül 6-7 órát vesz igénybe. Ami azt jelenti, hogy aki reggel indul, kalkulálja bele, hogy nagy valószínűséggel sötétben fog hazaérkezni. Augusztusban már (és még) nem találni havat a hegyekben. A táj azonban így is gyönyörű: az út mellett pedig végig áfonya és málna nő, melyek nyár végén érnek, tehát lehet kóstolgatni ezeket az erdei finomságokat.

A fiúk természetesen nem a sétát, hanem a túrát választották. Órákon át csak mentek, mentek, míg a hegymászás vége felé egy katlanba értek, ahol egy meteorológiai állomásra bukkantak. Hivatalosan csak vész esetén szabad bekérezkedni ide, őket azonban behívták beszélgetni, s kaptak egy jó teát is. A katlanban egyébként van egy ideális pihenő- és ebédlőhely, a Mosolygó-tónál, ahol emlékmű is áll, a magyar hegymászás történetének legtöbb áldozatot követelő balesetére emlékeztetve. A tó nevével ellentétben ez a baleset igen tragikus volt: 1944 januárjában ugyanis tizenhat salgótarjáni levente indult el a Nagy-Pietrosz csúcsa felé egy budapesti százados vezetésével. A csapatot a tó katlana fölötti lavina temette be, csupán egy ember élte túl a tragédiát.

A Mosolygó-tótól már csak egy órányi „mászásra” van a csúcs, tudjuk meg. Bár normál terepen vagy a városban ez nem tűnik soknak, a hegyen egészen másképpen működik az ember és az időjárás is – akár öt perc alatt is jöhet hirtelen változás, óriási lehűlés, eső, szél, akármi. A fiúkra váratlanul óriási köd ereszkedett. Ilyenkor nem csak a túrajelzéseket érdemes fokozottan figyelni, de az utat is nézni kellene, mert a talaj egyenetlen, ám ők olyan „sikeresen” elbeszélgettek, hogy észre sem vették, mikor tértek le az útról. Jó ideje mentek már, mikor rádöbbentek, hogy egy mellékösvényre vetődtek. Ahonnan közel három óra volt visszatérni a túraösvényre...

Ködös időben a térképen bejelölt tájékozódási pontok (tavak, csúcsok) sem láthatók, s mivel a hegyek között nincsen térerő, így aki eltéved vagy bajba kerül, az segítséget is csak nehezebben kérhet illetve kaphat – mondja Pintér Zsolt.

S hogy mindezek ellenére miért érdemes idáig eljönni? A mozgás, a kirándulás öröméért. A jó levegő és a szép táj miatt. A Lóhavasi-vízesés lenyűgöző látványáért, ahova fel lehet jutni libegővel is, de aki bírja, annak érdemes belevágni egy másfél-két órás sétába, mivel a táj gyönyörű. Az ösvény a látványos Gonosz-kő alatt kígyózik, egészen a vízesésig. A túrázni vágyók megmászhatják a vízesésnél végződő gleccservölgyet, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a tájra. A közelben található egy gleccsertó is, az odavezető úton pedig egész biztosan bele lehet botlani tehenekbe, lovakba, vagy akár egy birkanyájba is – mondja Pintér Zsolt, s felidézi, milyen szerencsések voltak ők, a messzi Debrecenből érkezett műegyetemisták, akik meg egy esküvő ízeibe is belekóstolhattak.

Kedvesek az ott élők, barátságosak. Lehet, hogy szegények, de bárhol jártunk, mindenütt meghívtak minket egy italra – idézik fel a fiúk.

Összegzés? Nem kell elmenni Tibetbe, az Andokba, de még az Alpokig sem, ha valaki igazi hegyvidéken szeretne túrázni. Debrecenhez közelebb is találhat vadregényes helyet. Ami ráadásul még megfizethető. A fiúknak bejött ez a vidék, azt mondják, már tervezik a következő túrákat.