A gyalogkakukk és a jeges járda találkozása

---

Derecske - A járda alig kivehető: mivel tilos sózni, a hó meg jégre esett, hiába söpörték el, síkos maradt.

---

Így, utólag, egy percig sem kételkedem abban, hogy az év legpocsékabb hétfője volt a mai. Történt, hogy ügyes-bajos dolgaimat intézendő, gyalog indultam el itthonról. – Minek üljek autóba ilyen magas benzinárak mellett, meg aztán rám fér egy kis mozgás! – nyugtatgattam magam, igazolandó döntésem helyességét. Pedig ha tudtam volna, mi vár rám!

Csípős hétfő reggel, ragyogó napsütés, tetejébe még vissza is tért a tél, a maga szépségében: mindent hó borít, igazi idill az évszak szerelmeseinek. A járda alig kivehető: mivel tilos sózni, a hó meg jégre esett, hiába söpörték el, síkos maradt. Értem én, hogy környezetvédelmi szempontok miatt védeni kell a természetet, de ahol van a biztonságos közlekedés, a síktalanítás?!

Oda se neki, irány a hivatal, az ügyintézés megy, mint a karikacsapás. Na, ezzel is megvolnánk, jöhet a posta, és még a kezem se fagyott le! – nyugtázom elégedetten. És ekkor, mint derült égből villámcsapás: akkorát esik az ember fia, mint egy gyalogkakukk! Az első gondolat: ki látta? Mert ugye a főutcán, világos nappal, nem lehet egy felemelő látvány elterülni Nagy-Alföld-módra! Utána viszont az ijedtség, még mindig a földön elnyúlva: hány darabban van a térdem, csuklóm, bokám? Mire magamhoz térek, segítő kezek sietnek feltápászkodni. Az öröm fenomenális: hurrá, egyben vagyok! Botorkálhatok tovább, csak jóval lassabban, megfontoltabban, de abban a biztos tudatban, hogy okos ember saját kárán tanul, nem veszi készpénznek mások tapasztalatait.

Valóban a mai hétfő az év legpocsékabb napja!