Állami néni és az ő döntése

---

Debrecen - Úgy tűnik, új világ van az önkormányzatiból államivá avanzsált debreceni iskolákban. Az igazgatókat némaságra ítélték, a sajtó az érettségiről sem tudósíthat kedve szerint. Jegyzet.

---

Hurrá, itt a május, jön az Anyák Napjával megspékelt ballagási hétvége, aratnak a virágosok. Búcsúznak a „tizennyolcasok” és a „tizenkilencesek” a sulitól (esetleg a húszasok, de arról már ciki szólni), de azért még hétfőtől beülnek néhány napra a padokba, mert mégiscsak bizonyítani kell az érettségüket. Így megy ez már évtizedek óta, és így is van ez jól.

Mint ahogy évtizedek óta hálás időszak ez a sajtómunkásnak, hiszen nem kell vesződni, hogy mivel tölti meg ezekben a napokban a lapot, vagy a tévéműsort: ma és holnap „Gaudeamus…”, hétfőn aztán nagy szerzők kiváló munkásságának elemzése (vajon mit olvas be reggel nyolckor a Kossuth Rádió?). Kis színes a könnyes búcsúról, majd hasonló a végzőssel együtt „érettségiző” plüss-mackóról, oszt kész is az adás (vagy tele a lap). Mondjuk, így megy ez már évtizedek óta, és jól van ez így. Miért lenne az idén másképp?

Igen, miért lett ez másképp? Mert úgy tűnik, mostantól más világ van. Az önkormányzatiból államivá avanzsált iskolarendszer irányítói mintha úgy döntöttek volna, hogy ezt azért mégse, szűnjön meg, hogy iskoláról-iskolára szaladgál a sajtó. Majd ők megmondják, mint egykoron: állam bácsi dönt, engedélyez, ellenőriz! Most mi is kaptunk egy állami nénit az állam bácsitól, aki kiadta a parancsot az iskolaigazgatóknak: sajtónak az ő engedélye nélkül semmit! A dirik pedig jól viselkednek, így az újságíróknak – az ukáz szerint – engedély nélkül semmit nem mondanak. Illetve annyit igen, hogy írjuk le a kérdéseinket, amire ő megírja a választ, majd elküldi állami néninek, aki rányomja a pecsétet, ha mehet. Ha nem, akkor – véljük – beleír az igazgatói (tanulói?) nyilatkozatokba, majd úgy mehet.

Érthető a stressz, bizony nagyon bonyolult egy ballagási vagy érettségis beszámoló. Hogy mennyire az, azt most – demonstrálandó – megpróbáljuk lemodellezni. Riporter: „Hány diák érettségizik az idén?” Igazgató: „Százhúsz tanulónk végez, de sajnos ketten nem tudják befejezni a tanulmányaikat, mert bukásra állnak”. No, ez az, erre csaphat le állami néni, hogy ilyet azért mégse, egyszerűen azt kell nyilatkozni, hogy száztizennyolcan. Ezért kell a kontroll! Riporter az érettségiző diákhoz: „Nehéz volt a magyar tételsor?” Érettségiző: „Persze, mert az egyik tétel alapanyagát nem is tanultuk irodalom órákon, a másik verset pedig csak önszorgalomból olvastam el”. Na ugye, hogy kell az a kontroll? Össze-vissza beszélnek a diákok, és a (már) állami iskola rossz hírét keltik.

Gondoljuk, ezért szükséges minden iskolai forgatáshoz előre elküldeni az igényt, és a kérdéseket, majd az azokra adandó válaszokat egyeztetni, aztán ha az is megvan, jól teszi az az igazgató, ha felolvassa, nehogy ne sikerüljön az engedélyezett szöveg pontos elmondása… Persze, mehet ez könnyebben is, hiszen az állami hivatal vezetője korábban városi volt, tehát ismerjük egymást, talán mi is kérhetünk tőle engedélyt, hogy ebbe vagy abba az iskolába bemennénk forgatni. A gond csak az, hogy az összes ismert telefonszám egyikén sem tudjuk őt elérni. Nem veszi fel, nem hív vissza, vagy ha a helyettese az egyiket felveszi, közli, hogy a főnöke nincs itthon, nem tudja elérni, nincs nyilatkozat. Mára kell? Értsük meg, ma nem megy…

Nem értjük. Azt igen, hogy állami néninek nem az az elsődleges feladata, hogy mindig a rendelkezésünkre álljon. De hát mi csak egy igazgatót, és csak egy mondatra kérnénk. Nem, nem lehet, rend a lelke mindennek. Az állam központosít, és centralizálja a sajtónyilatkozatokat is. Akár annak árán is, hogy az újságírók azon kapják magukat, már az iskolákból is „kitiltották” a józan ész határain belül megszerezhető ismeretet. Illetve ez így igazságtalan: nem tiltották ki, mert ha az állami néni ráér foglalkozni az engedély kiadásával, és elérhető telefonon, akkor kedvesen azt mondja: „persze, hogy mehet”.

A vége tudjuk, mi lesz. Szépen leszokunk az olyan riportokról, hogy vajon mi történik az Ady, a Csokonai, a Fazekas, a Tóth Árpád gimnáziumokban. Megyünk a Kossuthba vagy valamelyik egyháziba, mert szerencsére a rektornak vagy a püspök uraknak eszébe nem jutna, hogy bekérje előre a kérdéseket és az igazgatói válaszokat. Hogy stílszerűek legyünk: hála a magasságosnak!