Cérna, olló, ezüstpapír: ilyen volt a régi idők kézműves karácsonya

---

Debrecen – Úgy tűnik, egyszer, s mindenkorra elmúltak azok az idők, amikor nem csak a karácsonyfa feldíszítése volt közös családi program. Jegyzet.

---

A karácsony közeledtével gyermekként egyre inkább magával ragadott engem az izgalom. Ez persze természetes volt. ám az én esetemben csak részben volt ennek oka az ajándék, hiszen nagyjából tudtam, mire számíthatok. Biztos lehettem ugyanis benne, hogy az általam sugalmazott játékok közül egy a fa alá kerül. Az én várakozásaimat legalább ennyire az okozta: vajon mi kerül a karácsonyfára, hogy fog kinézni a fűtetlen tisztaszobába felállított fenyő. 

Illusztráció: Fortepan

Ez az időszak volt számomra az igazi advent, mert anyámmal kétszemélyes kézműves csapattá váltunk ekkortájt. Néhány színes gömbdíszt leszámítva ugyanis mindig magunk állítottuk elő a fa ékességeit. 

Egy dolog volt ez alól kivétel, a mézes süti, annak elkészítését ugyanis a szinte egész életét a konyhában eltöltő nagyanyám nem bízta másra - igaz, amíg bírta, semmi mást sem engedett át. Az ő felségterületére csak engem engedett be: segédkezhettem például a pogácsasütésnél. A nyers tészta masszájából kaptam egy adagot, ez volt az én gyurmám, különböző formákat gyömöszöltem belőle, majd az általam nagyon kreatívnak gondolt alkotások is bekerültek a sütőbe – aztán mérhetetlenül büszkén kínálgattam a saját pogácsámat. Nem volt ez másképpen a mézes sütik esetében sem, mennyei illat volt a konyhában, amikor a részben a karácsonyfára aggatásra szánt finomságok illatával telt meg a levegő.

A többi feladat azonban már kettőnkre várt. Ilyen volt például a diókból készült díszek elkészítése.

Ehhez különösebb beruházásra nem volt szükségünk, mert két nagy diófa állt az házunk udvarán és ontotta minden ősszel a termését számunkra. (Akkor ki gondolta volna, hogy mára szinte aranyárban adják a diót....?) Az egyszerűbb változat szerint ezüstpapírba csomagoltuk diót, majd jöhetett a cérna, melynek a tűbe fűzése után a hegyét bele kellett döfni a termés egyetlen olyan pontjába, ahová lehetett, és máris kész volt a csillogó dísz. Aztán festettünk is diót, húsvéti tojás módjára. 

Csináltunk rajzlapból kivágott papírangyalkákat is, a színezésük igazi élményként maradt meg bennem. De a legnagyobb közös művelet a szaloncukordíszek elkészítése volt. Anyám odakészített előre rengeteg, megfelelő hosszúságúra levágott cérnát. Egyenként megcsinálni a kötéseket hosszadalmas munka volt, de miközben járt a kezünk, jókat beszélgettünk – persze közben egy két szemnyi kóstoló is leszaladt.

A karácsonyfa feldíszítése aztán már tényleg csak a végső, örömteli művelet volt. A legnagyobb figyelmet a gyertyatartók odacsíptetésére kellett fordítani. Ma már talán hihetetlen, hogy régen valódi láng lobogott a fenyőkön. Fontos volt, hogy a gyertyákat ne a sűrű ágak közé csíptessük, hanem az ágak végére, hogy ne a tűzoltóság munkatársai jöjjenek hozzánk vendégségbe.

Ma már persze szinte minden másképpen van, fantasztikus díszek kaphatók a karácsonyi vásárokban mindenfelé – ráadásul van közöttük még ízléses is.

Csak a saját kéz munkája hiányzik. Én például már hosszú évek óta elteszem gondosan a szaloncukrok csomagolását azzal a céllal, hogy majd jövőre főzök saját édességet a fára. 

De még soha nem került rá sor. Most is csak erre az írásra futotta helyette...