Együtt kell élni a tragédiákkal, a mészárlással, a pusztító viharokkal

---

A hírtermés drámai: norvégiai mészárlás, londoni önpusztítás, fákat kidöntő szélvész. Ez a világ a miénk, most van, most ilyen: együtt kell élnünk ezekkel a tragédiákkal. Róluk szólnak a hírek. Jegyzet.

---

Norvégia gyászol. Anders Behring Breivik nevét aligha fogja egyhamar elfelejteni az ország. A 93 halálos áldozatot követelő norvégiai terrortámadások elkövetője olyan tettel írta be magát hazája emlékezetébe, mint Nero, a véreskezű, aki miután rájött, hogy költőnek kevés, császárként viszont szinte korlátlan lehetőségei vannak, nem kis élvezettel gyönyörködött az égő Róma lángjaiban. Anders Behring Breivik cselekedetére, erre a példátlan és brutális mészárlásra nincs elfogadható magyarázat. S ha valaha akadna is, aki felmentené, bocsánatot az áldozatok családtagjaitól aligha fog kapni valaha is.

A hétvége híreit egy másféle tragédia is uralta. A 27 éves és ötszörös Grammy-díjas Amy Winehouse brit énekesnőt holtan találták londoni lakásában. A popdíva meglehetősen önpusztító életmódot folytatott, a róla szóló cikkek nem kis része elsősorban a botrányaival, és nem annyira a művészetével foglalkozott. Amy Winehouse tehetségéhez nem férhet kétség, de erős túlzás hatását és személyiségét a rock korábbi nagy ikonjaival összevetni. Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison vagy éppen Kurt Cobain eredeti, senkivel össze nem téveszthető zsenik voltak, akik új utakat nyitottak a zenében.

Nem az a dicsőség, hogy nem bírták kordában tartani a bennük található sötétebbik ént, hogy képtelenek voltak legyűrni a szenvedélyek démonát, hanem az, amit alkottak. Mert élhettek volna tovább. Lehet játszadozni a gondolattal, milyen elképesztő gitárszólókat nyomna az őszes hajú Hendrix, vagy a zenével végleg szakító Morrison miféle versekkel zaklatná fel a világot. S persze, lehet azon is agyalni, vajon képes lett volna-e megújulni a Nirvana frontembere és dalszerzője, de ugyan mi is lenne, ha azt mondanánk, hogy nem, csak annyi volt a Nirvana, Cobain meg elment kertésznek, netán benzinkutasnak. Azok a lemezek attól még, hogy nem kellett eltemetni a gitáros-énekest, még ugyanúgy jók lennének. Épp a Joy Division a jó példa erre: bár Ian Curtis a maga dekadens megjelenésével, depresszív lényével, komplexusaival és epilepsziájával legenda lett korai halála miatt, és a zenésztársai által új néven új stílus vizeire evező New Order szakmailag messze magasabb szintet produkált, azért mindkét zenekar neve ott van a rocktörténet kitéphetetlen lapjain.

Ha van bennük közös, akkor leginkább (és legfeljebb) az, hogy használták a médiát és a média is használta – olykor elhasználta – őket. Ennek a világnak erre van szüksége: hogy történjen valami. Nem siker van, nem csillagok – csak jól kivitelezett üzleti tervek és csillogás, ami nem mindig valódi, leginkább csak látszat. A maga módján a celebkor, a média gyermeke Anders Behring Breivik és Amy Winehouse is. Az énekesnő eddig uralta a címlapokat, a norvég férfi mostantól lesz ott sötét folt. Egyenlőségjelet természetesen nem akarunk közéjük tenni. A norvég férfi mások életére tört és nem hagyott választási lehetőséget áldozatainak, az énekesnő a maga életét pusztította. Egy másik világban, ahol másképpen működne a hírgyártás és a fogyasztás, az adás, a vétel, s mondjuk az érték lenne a mérték alapja, nem biztos, hogy léteznének. Ez a világ azonban a miénk, most van, most ilyen: együtt kell élnünk ezekkel a tragédiákkal. Róluk szólnak a hírek.

Nekünk pedig legalább ennyire fáj az is, ha azt olvassuk: pusztító vihar száguldott végig Magyarországon vasárnap esete. Az igazán a mi drámánk. S ennél többre igényünk sincsen.