Halványuló csillag – mit tanítanak ma 1956-ról az iskolákban?

---

Debrecen – A győztes forradalmakat a nemzetek az évfordulókon ünnepelni szokták, a vesztesekre pedig emlékezni. Nekünk mindkettőre okunk lehetne. Filep Tibor jegyzete.

---

Az Irodalmi Újság 1956.  november  2-i száma forradalmunk rekvieme. A magyar nép október 23-án és a következő napokban nemzetté emelkedett, hittel, reménnyel, fegyverrel, véráldozatával  megdöntötte a zsarnoki hatalmat. Öröm-reménytől reszketett a lég. A világ érzékelte a csodát. Az Irodalmi Újságban a forradalmat köszöntötték írók, költők, nemzetünk legjobbjai: Piros a vér a pesti utcán, Emelkedő nemzet, Egy mondat a zsarnokságról, Elesettek.

Két nap múlva aztán jött november 4-e, az árulás, a gyalázat, a szégyen napja. Tankok romboltak, újra hullt a munkások, ifjak vére. Aztán az árulók akasztottak, megteltek a börtönök, az internálótáborok. Kétszázezer ember menekült el az országból. De a legszörnyűbb és legszégyenteljesebb az a hazugságáradat volt, amit rázúdítottak a forradalomra, az életüket áldozó fiatalokra, amire nem volt példa a világtörténelemben. Kádár János és társai legnagyobb bűne, hogy megfosztották a magyarságot történelme legnagyobb közösségi élményétől, a forradalom emlékétől.

Évtizedeken át nem lehetett elmondani az igazságot sem a családokban, sem az iskolákban. A vérben és bánatban fogant diktatúra cinkossá tett bennünket közel három évtizedig.

Amikor Pozsgay Imre kimondta, hogy 1956  népfelkelés volt,  az ’56- os börtönviseltek, tüntetők, üldözöttek hitték, hogy az ő forradalmuk csillaga újra felragyog. De a magyar demokrácia  nem őrizte meg annak szellemét, s nem pusztította el az árulás stigmáját. Elmaradt az önvizsgálat, s a csillag fénye halványul napról-napra.

Az igazságtétel elmaradt, ahogy a valódi erkölcsi rehabilitálás is. Az ünnepségek formálissá váltak. A parlamentből kiszorultak  az ’56-osok, akik lassan eltávoztak közülünk a minden élők útján, s féltve viszik magukkal a forradalom halványuló csillagát. S közben jöttek a cinikusok, a csata utáni hősök.

A nemzet nem érzi, mit köszönhet 1956-nak. Az ünnepségek kiüresedtek, Debrecenben fiatalokat nem látunk a megemlékezéseken a koszorúzók között. Foglalkoztat a kérdés, mit tanítanak ma 1956-ról az iskolákban? A debreceni forradalom vezetői közül senki sem kapott posztumusz díszpolgári címet, hiszen Dede László, Für Lajos, Garab Imre, Vass Imre és Zeke László is elment már közülünk.

A győztes forradalmakat a nemzetek az évfordulókon ünnepelni szokták, a vesztesekre pedig emlékezni. Nekünk mindkettőre okunk lehetne. De ünneplésünk és gyászunk szürkére változott. A mámor tovaszállt. Vajon eljő-e az idő – a feledés esztendői után –, s formalitások nélkül, tiszta szívvel és hittel hajtunk fejet ’56 mártírjai előtt? Hiszem, hogy akkor leszünk hűségesek a magyar októberhez, ha nem lesz olyan diák és tanár, aki ne olvasta volna el a forradalmunk  rekviemét, s nem lesz olyan felnövekvő magyar ember, aki egyszer ne menne el a Terror Háza múzeumba, és ne járná be a 301-es parcella kopjafaerdejét!

Ne feledjük: értünk, Magyarországért folyt a vér!

 

 

 

 

 

 

Szerzőnk, Filep Tibor debreceni újságíró és történész.