KEB László öröksége – elment a legmagyarabb norvég

---

Tonsberg - Debrecenben is dicsért, biztatott mindenkit. Mert KEB ilyen volt halála pillanatáig. Norvégként volt büszke „magyarságára”... Jegyzet.

---

Hát mégis megtörtént, amit akkor sem akartunk tudomásul venni, amikor már nyilvánvaló, volt, hogy csak idő kérdése. Egy évig tartó küzdelem, hat kemoterápiás kezelés és egy csontvelő átültetés után február 2-án eltávozott az élők sorából Karl Erik Böhn, a magyar női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya.

Történetet mindannyian ismerhetjük. Kevéssel a fantasztikus Eb-siker, a aranyat érő Európa-bajnoki bronzérem után jött a sokk: leukémiás. Megküzdött a halálos kórral. Ennek a harcnak lett vége vasárnap hajnalban.  A hazánkban példátlan gyorsasággal megszeretett Kapitány immár végleg elment. Pedig nehezen indult az ő magyarországi élete. Mert azok közül, akik a bronzérem fényében már nem győzték ajnározni, sokan ellenérzésekkel fogadták. Minek ide külföldi, emlegették. Nos, Böhn aztán – aki már a kezdetekkor KEB Lászlónak kezdte nevezni magát – megmutatta, hogy minek. Hallatlan alázattal, szeretettel és pozitív kisugárzással fogott munkához. Mindent látni akart és mindenkit megismerni, aki a magyar női kézilabdában dolgozik. Még Debrecenbe, a Lokihoz is eljött, noha a cívisvárosban ekkor már elmúltak azok az idők, amikor válogatottnál számításba jöhető játékosok alkották a keretet. Aztán kezdett alakulni a csoda, ami 2012 végén, a szerbiai Európa-bajnoki bronzban testesült meg. Mert „KEB Laci” szárnyakat adott a csapatnak, elhitette velük, hogy képesek a vágyaik megvalósítására. Ekkor vált végképp magyarrá a mi és saját maga szemében is.

Jó propagandistája lett Magyarországnak, nem győzött mindig dicsérni bennünket, született magyarokat. Élete legboldogabb időszakénak nevezte a nálunk, velünk töltött időt. „Hihetetlen büszke vagyok, hogy lehetőségem volt ez a gyönyörű országot, Magyarországot, képviselni. Itt elszántsággal, kitartással és nagyszerű a beállítottsággal dolgoznak az emberek.”, írta még azután is, amikor az orvosok kimondták rá a halálos ítéletet.

Ezek a szavak különösen annak ismeretében figyelemreméltóak, amikor tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, milyen az, amikor született honfitársaink sároznak bennünket Brüsszelben meg Amerikában, amikor lépten-nyomon fasisztáznak bennünket, és, amikor van olyan magyar hetilap, amelyik tendenciózus módon igyekszik sugalmazni: mindenütt jó, csak nálunk elviselhetetlen a létezés. És szinte biztatnak mindenkit, menjen, amerre lát. Nos, KEB nem ment, hanem jött. És maradt is volna, ha teheti. Nagyon szeretett volna még egyszer ellátogatni fogadott hazájába, hogy elbúcsúzhasson fogadott lányaitól és fogadott honfitársaitól. De ezt már nem tehette meg.

Persze búcsúznia nem is kellett volna. Mert velünk marad. Tanításait, elveit, örökségét „csak” használnunk kellene...