Micike szeretetleckéi: mindenkinek kell(ene) egy cica

---

Debrecen – Ők azok a csodalények, akik képesek rá, hogy még talán olyanokat is, akikben csak pislákol valami emberség, jobbá tegyenek.

---

Reggel van. Szokásos, mindennapos a helyzet: kávé bekészítve, számítógép bekapcsolva, készen állok, azaz ülök a napi munkára. Már csak jönnie kellene valakinek, aki bekukkant a dolgozószobám ajtaján, szól egy-két szót, megnézi az ablakon keresztül, mi a helyzet odakünn, majd letelepszik az asztalomra, a klaviatúra és a monitorok közé.

De már hiába várom, nem jön. Mert a kert sarkában fekszik eltemetve, ha én nézek ki az ablakon, látom is azt a földkupacot, ami alatt pihen, örökre. 

Pedig minden milyen szépen, jól, meseszerűen kezdődött. Az akkor még hetedikes lányom hívott telefonon, hogy talált az utcán egy kiscicát – kérdezte, hazavihetné-e. Nagyon kicsi volt, nagyon sovány, fekete és torzonborz. Ideiglenesen a garázsban lett elhelyezve, de mire este hazaértem, a korábban bármilyen háziállattól elzárkózó feleségem már egy nagy papírra írogatta: mi mindent kell beszerezni neki.

Így indult el az a csodálatos hat esztendő, ami megadatott nekünk Micikével. Felnőtt, igazi családtaggá vált közöttünk. Minden szempontból beilleszkedett közénk a kis fotelpárduc, hamar kiismerte a lakás legjobb helyeit és bennünket, felfedezte, hol lehet a legjobban, a legkényelmesebben szunyókálni. Bejárta az összes szekrény tetejét, ahonnan áttekinthetett mindent. Szinte kötelességének érezte, hogy minden újonnan a lakásba került tárgyon üldögéljen egy darabig, minden dobozba beleült, legyen az bármekkora méretű. Részt vett a hétköznapjainkban, beszélt hozzánk, s mi válaszoltunk neki. Szólt, amikor játszani akart, amikor kényeztetésre vágyott és jelezte azt is, ha pihenni készült.

A lányom vele együtt nőtt fel, vált először általános iskolásból gimnazistává, majd egyetemista felnőtté, mi pedig a második gyerekünkként tekintettünk rá.

És akkor jött teljesen váratlanul a nagy baj. Három hét alatt lejátszódott minden. Kezdődött az étvágytalansággal, a kedvetlenséggel, folytatódott orvosi vizsgálatokkal, infúzióval, gyógyszerekkel, szteroidokkal, kézből etetéssel. És a vérkép elemzésével, ami kimutatta: Micike leukémiás. Élete utolsó napján már olyan rosszul volt, hogy időnként fulladási rohamok törtek rá, nem lehetett mást tenni, mint elvinni, hogy megszabadítsák a végső szenvedésétől. 

Most pedig itt van a december, de a fények valahogy nem ragyognak úgy, mint máskor. Nem csak a néptelen belvároson nyomasztó végigmenni, hanem belül is üresség van úgy, hogy egy vaskéz markol belém időnként, szívtájékon. Mert a hiány kínoz, gyötör, nem hagy nyugodni.

Mert Micike nem csupán önmaga valóságában hiányzik, hanem az érzés is, amit belőlünk kiváltott. A „jónak lenni” melengető állapota, a pozitív gondolatok, a bizakodás a nehéz helyzetekben is.

Erre pedig manapság nagyobb szükség lenne, mint az utóbbi időkben bármikor. Mert mostanság azt látjuk, halljuk, olvassuk, hogy bármilyen kérdés vetődik fel bárhol, bármilyen fórumon, ordenáré módon, elképesztő, néha félelmetes agresszivitással esnek egymásnak az emberek. Ezt a járványhelyzet persze tovább fokozza, meg azok is, akik a politikában az indulatot gerjesztésére, a közbizalom aláásására játszanak – akár mindannyiunk egészségének, életének kockáztatása árán is. 

Micike legnagyobb tanításának a gonosz trollokhoz is el kellene jutnia, ezért kellene mindenkinek egy kis, selymes szőrű családtag. Hogy oktasson szeretetet, gondoskodást, megértést. Mert ők képesek arra, hogy talán még azokat is, akiben csak pislákol valami emberség, jobbá tegyék. 

Micike örökre a szívünkben marad. De a családi döntés már megszületett: ha eljő az újesztendő, hozunk haza kiscicát...