Nesze neked, egyszerű állam!

---

Szeretjük, ha minden gyorsan és egyszerűen intézhető. Ezzel szemben nehezen viseljük az értelmetlen bürokráciát. Talán tanulhatna az állam az amerikai cipőboltosoktól is? Jegyzet.

---

Sokan hallgatják hitetlenkedve a történetet az amerikai vásárlóról, aki egy hét után úgy döntött, mégsincs szüksége a fehér sportcipőre, és visszaviszi az üzletbe. Ahol nem kérdeznek semmit, hanem egyszerűen visszaadják a pénzt. Nem azért, mert bolondok dolgoznak az üzletben, hanem mert ott ez a rend, ez a szabály. Az eladó nem feltétlenül akarja átvágni a vevőt, ugyanis tudja, hogy belőle él. Szeretné, ha jönne holnap, holnapután, meg azután is – és nála költené a pénzét.

Ez is a lényege a piacgazdaságnak, amit mi nem olyan túl régóta gyakorlunk – vagy ha úgy tetszik: élvezünk... – ebben az országban, tekintettel a szerencsétlen, bő negyven éves előzményekre. S ezért néha valóban azt érezzük, hogy ez a gépezet még nem érte el a kellő fordulatszámot, nem ártana egy kis gázfröccs a rendszernek. Amit természetesen ne tévesszen senki össze a szívatóval való indulással és folyamatos haladással.

Amióta túl vagyunk a rendszerváltozásnak nevezett nyújtógyakorlaton, szeretnénk jobban élni. Jobban, mint régen. Lehetőleg úgy, mint a határon túliak. S ha ilyesmiről ábrándozunk, akkor természetesen a nyugati határ másik oldalán lakozókra gondolunk – nem azokra, akiket Váradra, Kassára vagy Beregszászra száműzött a sors, meg a trianoni döntéshozók.

Kevésen múlik a komfortérzet

A jólét sokszor egészen apróságokon múlik, lassan ezt is megtanuljuk. S mivel egyébként is gyakran halljuk, mennyire fontos az állam, meg az állam szerepe ma is, bízunk benne, hogy az állam maga mutatja a legjobb példákat. Már csak azért is, mert hiszünk benne, hogy az állam jó gazda, és különben is: értünk van. S ezért erősen reméljük, hogy az állami cégek élen járnak a példamutatásban, korrektségben, józanságban, vagy abban, ahogy működnek. Nem bonyolítják túl a dolgokat, egyszerűek, mint a konyhai kenőkés, ahogy a margarinhoz áll. Azért, mert ami egyszerű, az átlátható és vélhetően gyors is.

Szeretjük az olyan egyszerű dolgokat, mint az egyablakos ügyintézés, ha tényleg egyetlen abblaknál, s lehetőleg gyorsan el tudunk intézni mindent. Vagy a söralátét méretű adóbevallás. Az is király, és nem csak azért, mert az alátétről a sörre gondolunk. Hanem mert logikus, és nem kell külön tanfolyam hozzá. Ha jó, és ha működik, akkor csakis ilyen lehet.

Ezért azt is hisszük, hogy ügyeinkre mindig van megoldás. Itt van például az Állami Autópálya Kezelő, ami – nevéből adódóan – tulajdonképpen a mi cégünk. Rendben tartja az autópályákat, meg beszedi a pénzt a sztráda használatáért. Igaz ugyan, hogy néha azt gondoljuk, nincs még egy olyan réteg Magyarországon, amelyikről több bőrt húzna le az állam, mint az autósokról, de ha az a kérdés, 3-4 vagy 2 óra alatt jutunk el Budapestre, akkor hajlandók vagyunk ezért az extra gyorsaságért meg biztonságért akár többet is fizetni.

Matrica-mutatvány

S hogy mennyit? Ha valaki sűrűn használja a sztrádát, az megnézi, mi éri meg jobban: heti matricát venni 2975 forintért, havi változatot 4780, vagy éveset 42 980 forintért. Aki hetente megjárja a Debrecen–Budapest és Budapest-Debrecen távolságot, annak nyilván az utóbbi éri meg. Legfeljebb az bonyolíthatja a helyzetet, ha januárban már sejtjük, hogy év közben valamikor majd kocsit cserélünk. Kényelmi meg anyagi okoknál fogva vélhetően inkább ekkor is éves matricát váltanánk. Rá is kérdezünk vásárlás előtt, megoldható-e, hogy majd áttoljuk az új autóra. (Ahogy a DKV parkolóbérleteinek esetében sincsen semmi akadálya ennek: nagyjából egy ezresbe kerül a mutatvány, és máris az új kocsival parkolhatunk Debrecenben.) Meg, jön a válasz, mire megnyugszunk, és fizetjük az éves díjat azzal, hogy majd amikor kocsit cseréltünk, megtoldjuk még 1470 forint átírási díjjal, és onnantól az új járgánnyal hasítunk a sztrádán.

Aztán eljön az idő, és szeretnénk érvényesíteni a lehetőséget. Az első, amire rácsodálkozunk, hogy ehhez el kell gurulni az Állami Autópálya Kezelő valamelyik ügyfélszolgálati irodájába. Mivel ilyen Debrecenben nincs, Hajdúböszörménybe. A második, amin meglepődünk, mennyiféle okmány kell hozzá. Az új kocsi forgalmija  – ez érthető. Az autópálya matrica ellenőrző szelvénye – ez is logikus, bár ha van számítógép, akkor meg miért ne lehetnénk rendetlenek... Plusz – és itt nyelünk egy jó nagyot – egy adás-vételi szerződés. Ami igazolja, hogy eladtuk az előző autónkat.

Mintha bármi köze lenne ahhoz bárkinek, ki és mennyiért vitte el a régi kocsinkat. Már ha eladtuk. Mert az állam és az Állami Autópálya Kezelő talán nem tud róla, de volt egy hosszú válság, ami Magyarországot is elérte. Térdre rogyott tőle az autópiac is. Ezért nem olyan könnyű ma eladni egy autót. Például. Mert az is lehet, hogy eszünkben sem volt eladni. Nem adtuk el, mert nincs értelme. Vagy érzelmi szálak fűznek hozzá. Vagy egyszerűen szükségünk van rá. A garázsban, a kertben, a ház előtt, a városban. Vagy nem is nekünk, hanem az asszonynak. Vagy a gyereknek. Nem mindegy? A lényeg, hogy nem ezzel a járgánnyal akarunk sztrádázni, hanem a másikkal. Az újjal. S hisszük, jogunk van hozzá, hiszen egyszer már kifizettünk egy éves autópályahasználati-díjat. Meg azzal is tisztában vagyunk, hogy egyes nyugat-európai országokban simán átírják a matricát az egyik rendszámról a másikra. Nem azért, mert elment az eszük, hanem mert tudják, ki van kiért. Nem fér bele, hogy szórakozzon az állam az állampolgárral.

Értünk, nem ellenünk

Magyarországon viszont csak akkor lehet átíratni az új autó rendszámára az előfizetést, ha a régit eladja a tulajdonos. Nem hiszik? Olvassák el itt! A jog nyilván rendelkezik erről, és mi ezt kénytelenek vagyunk elfogadni. De nem szeretjük. Nem tetszik, hogy a rendszerváltás után ennyi évvel is rendszeresen ilyesmibe botlunk. Nagyfejű hivatalba, nyomorult joghézagokba, logikátlan, lassú, agyonbürokratizált rendszerekbe. Gyors ügyintézést akarunk, logikus és értelmes rendet. Olyan világot, ahol könnyű eligazodni, és azt érezzünk: rólunk szól minden. Értünk van, nem ellenünk.

Talán meg kellene kérdezni az amerikai cipőboltosokat, ők hogyan csinálják. Tanulni nem szégyen ugyanis.