Ötmilliót már kifizettünk, elment a nyár, és a lakás olyan, mint ahol robbantottak

---

Debrecen – A munka még júniusban indult, a mesterek azt ígérték, augusztusra minden kész lesz. Hát tévedtek. Vagy eleve nem mondtak igazat? Jegyzet.

---

Jön a vállalkozó. Végigmasírozik a lakáson, szétnéz, milyen állapotok vannak itt, mit kell csinálnia majd, ha megállapodnak. Leül a megrendelőkkel, meghallgatja az elképzeléseiket. Bólogat, jegyzetel, hullámzó betűkkel felvési, hogy a fürdőszobában két csap lesz, új kád, új csempe, nagyjából három négyzetméternyi járólap az előszobában, plusz még ki kell cserélnie két ajtót.

Másnap jön a másik mester, az asztalos. Hallgatja a férjet, aki elmondja, hogy a gyerekeknél milyen, kifejezetten e szobába tervezett emeletes ágyat, íróasztalt és térelválasztó szekrényt szeretnének. Bólogat, hogyne. Mindent megoldanak, minden jó lesz.

Még június van, épp kitört a gyerekek vakációja, az a család terve, hogy a felújítást viszonylag gyorsan elintézik.

Mondjuk augusztus elejére. Addig pont van hova költözniük. Ami azért nem olyan egyszerű, két felnőttnek és két gyereknek sok holmija van. Ráadásul ilyenkor mennek a gyerekek táborba, azzal is számolni kell. Úgy alakul, hogy egy barátjuk lakása felszabadul néhány hétre, ott kapnak két szobát. Párszor fordulnak a kocsival, míg mindent áthurcolnak, ami csak kellhet. Közben felvonul a vállalkozó, aki a fürdőszobát újítja, és jön az asztalos is, aki meg a gyerekek birodalmát teszi rendbe.

Amíg csak mérnek, kisebb melókat végeznek, nincs gond, de amikor az asztalos hozza a szerszámait, akkor konfliktus alakul ki. Én nem vagyok hajlandó másokkal együtt dolgozni, hívja a mester a férjet, ott vannak a drága gépeim. Ha megoldható, valamit variáljunk már, jó?

Ebben maradnak. Ezért a fürdőszoba csúszik. Viszont az is kiderül, hogy ott amúgy is nagyobb a gond, mint sejtették, falat kell bontani egy kétméteres szakaszon. Helyette majd felhúznak egy könnyűszerkezetes falrészt ytongból. Elképesztő, hüledezik a férj meg a feleség másfél-két hét múlva, mikor ránéznek a lakásukra, és látják, annak idején

a vécé csövei közé a csikkeket, meg a kétdekás üvegeket is befalazta az arany koszorús szocialista brigád.

Az idő közben telik, megint elszalad pár hét, miközben alig halad a munka. A mesterek szerint viszont minden rendben lesz. Minimális lesz a csúszás, ígérik egymástól függetlenül. Közben a számok kíméletlenül kúsznak felfelé: a végeredmény már nagyjából ötmillió körül jár. Az konkrétan elég mellbevágó, amikor egy fém bejárati ajtóra 800 ezres ajánlatot kapnak. Itt kezd elszakadni a cérna a megrendelőknél.

800 ezer? Miközben az internet tele van jóval olcsóbbakkal? A vállalkozó csak vonogatja erre a vállát, hogy ő nem adja akármihez a nevét. Ne szórakozzon már, mondja erre a férj, mert a számlát viszont mi fizetjük. Végül kikötnek egy olyan verziónál, ami csak egy százasba kerül.

Aztán eljön az augusztus. A pénz egy részét már odaadták, valami történt is éppen a lakásban, de a késztől irgalmatlanul messzinek tűnik a teljes felújítási projekt. A férjnek ráadásul valaki megsúgja, hogy az építési vállalkozó kapott egy nagyobb melót, és ha nem tudja elérni napokon át (mert nem hívja ám vissza, hiába csöngeti óránként), akkor annak csak ez lehet az oka. A negyvenmilliós megrendeléshez képest ez a munka sehol nincs, simán hátrébb fog sorolódni.

A feleség az adott szót emlegeti, meg hogy ők megállapodtak, de ezen csak mosolyogni lehet.

Csókolom, mondja a szomszédjuk, mikor mesélik neki, hol tartanak, az építőiparban ilyen pont úgy nem létezik, mint ahogy a derékszög sem mindig 90 fokos.

Itt az augusztus, és a lakásuk olyan, mint Drezda a bombázások után. Ráadásul tovább kell hurcolkodniuk, mert a barátaik hazatérnek, nem lakhatnak tovább náluk. Az egyik nagymama vidéki, hozzá csak a gyerekek mehetnek. A férj meg a feleség a másik nagyszülőknél húzza meg magát. Senkinek nem jó ez, de nincs más megoldás. Hiába agyalnak azon, hogy ki kellene venni valami albérletet, de egy hónapra esélyük sincsen megfelelőt találni. (Ekkor még nem tudják, hogy az egy hónapból hamar kettő lesz. Vagy kicsit több.)

A család pénze közben erőteljesen fogy, mert a vállalkozó úgy dolgozik, hogy a pénzt elkéri előre. Csinál valamit, aztán hirtelen elérhetetlen lesz.

Beköszönt a szeptember, a lakás még messze nincs kész, a család élete már-már romokban. De ez senkit nem érdekel. Pontosabban a férjet, a feleséget és a gyerekeket igen, a vállalkozókat meg nem. Ők – finoman szólva – tesznek az egészre. A család viszont szép lassan hazaköltözik. Még zsákokból öltözködnek, meg dobozokon, csempéken, deszkákon ugrálnak át, úgy közlekednek, de már legalább látják a végét. Legalábbis ezt hiszik.

Az mindenesetre árulkodó, amikor egy alkalommal az asztalos azt mondja, másnap reggel 9-kor jönnek, és erre az embere felkapja a fejét, hogy

de főnök, ne ígérjünk már ilyet. Holnap a másik helyen kezdünk, egy óra előtt biztosan nem fogunk ideérni.

Jó, morog a főnök, aki egyébként csak az első alkalommal jegyzetelt lelkesen, azóta soha, semmit nem írt le. Csak bólogatott, hogy igen, akkor 75 centi. Nem, bocsánat, 65. Vagy 70? Megoldjuk, csókolom.

Másnap délután 3 óra után esnek be, amikor már a feleség is otthon van, aki nem állja meg, hogy oda ne szóljon a mesternek, még jó, hogy nem vett ki szabadságot erre a napra. A mestert ez persze a legkevésbé sem érdekli. Készen vannak a polcok, az ágyak és a szekrény is, mondja.

Az ágy ferde, a szekrény ajtaja mindig kinyílik, és az asztal lába rövidebb.

Hát nem 70 centi volt az az elem, kérdi a fejét vakarva. Nem, mondja epésen a nő. Nem írta fel? A férfi erre már nem mond semmit. De látszik rajta, iszonyatosan megsértődött, hát mit okoskodik itt neki ez a hülye nő. Mit képzel, a pénzéért neki bármit el kell tűrnie? Úgy dönt, ezen a héten rájuk sem néz. Meg a következőn sem. Elege van ezekből a idióta értelmiségiekből, majd megtanulják becsülni a tisztességes szakmunkát.

Te, mondja a feleség a férjének, ez az asztalos három hete ide sem dugta az orrát, pedig kifizettük neki előre a bő felét.

Mikor fogja kijavítani, amit elrontott? Mi lesz az ággyal, a szekrénnyel, az asztallal?

És mindehhez még a szobaajtó sincs lefestve, a bejárati ajtót pedig még ki sem szállították.

A férj tehetetlenül néz maga elé. Itt az október, és még mindig nem látszik a felújítás vége. Pedig nem az egész lakást, csak a fürdőt meg a gyerekszobát akarták egy kicsit kipofozni. Minderre ötmilliót már elpengettek, és fogalmuk sincsen, mit kellene tenniük, hogy végre rend legyen mindenütt.