Újra kezdődik a régi tavaszi háború

---

Debrecen - A francia nők általánosságban legfeljebb érdekesek, a németek ápoltak, az angol nők meg szimplán csúnyák, szemben a magyar nőkkel, akik viszont szépek – elég körülnézni szűkebb vagy tágabb értelemben vett környezetünkben. Jegyzet.

---

A háború gyakorlatilag folyamatos. Mondhatni, nagyjából az emberiséggel egyidős. Néha lanyhul, néha – különösen ilyenkor, tavasztájt – felerősödik. Ahogy Ady Endre is megírta Régi tavaszi háború című novellájában annak idején, ez a férfiak és a nők között folyik. Nem igazi háborúról van persze szó valójában, hanem a szerelemről. Ami elengedhetetlen része, vagy akár lényege az életünknek.

Szükséges hozzá egy férfi és egy nő. (Alapesetben.) Némi kémia még, érzelmekkel dúsítva. A magyar férfiak talán nem is tudják, de bizonyos értelemben különleges helyzetben vannak. Igaz, hogy a válság megtépázta a valóságot, meg eleve rosszabbul élünk mi itt, ebben a Kárpátok ölelte kis országban sok más uniós vagy unión kívüli állam lakóihoz képest, azért az simán tényként kezelendő, hogy a magyar nők: szépek. Önmagukban is, de különösen, ha más nemzetek hölgyeihez viszonyítjuk őket. A francia nők általánosságban legfeljebb érdekesek, a németek ápoltak, az angol nők meg szimplán csúnyák, szemben a magyar nőkkel. (Ha nem muszáj, e rövid írás keretei között nem szeretnénk minden náció lányait, nőit, asszonyait negatív jelzőkkel ellátni...)

Elég kimenni az utcára, hogy felmérjük a viszonyokat. Ilyenkor, tavasszal, az egyébként gyakran bolondos április elején eltünedeznek a kabátok, elfelejtjük a sapkákat, sálakat, egyre inkább azok leszünk, akik valójában vagyunk. Fedetlen fővel, egyre több testrészünket hagyva szabadon kószálhatunk a városban. Örömünkre szolgálhat, hogy a debreceni nők is kezdenek nekivetkezni. (Nem le, az mégis más kategória, az intimitást, meghittséget, szorosabb viszonyt és persze másfajta közvetlenséget, más teret igényel.) A debreceni nők ugyanis szépek. Nyilván az általánosítás nem helyénvaló, de ez esetben talán elnézi az olvasó a szerző lelkesedését, és nem száll vitába az állítással, mely részhalmaza a „magyar nők szépek” kijelentésnek, s melynek igazolása különben meglehetősen egyszerű: elég körülnézni közvetlen környezetünkben. Szinte nincs is olyan hely – legyen az közterület, tömegközlekedési eszköz, presszó, munkahely –, ahol a férfiember szeme ne akadhatna meg olyan nőnemű lényeken, akik a természet, a gének jóvoltából bőséggel örököltek bájakat. A magyar nők szépek, s hogy fokozzuk az állítást, a debreceniek még inkább. Nem csak azok, akiket kifutókon, újságok cím- vagy hátlapján látunk (s akik a szerkesztők által gépbe kalapált sorok tanúsága szerint szeretnek táncolni, kirándulni a barátaikkal, esetleg szívesen elhelyezkednének a média világában), hanem azok is, akiknek eszükben sincs a celebgyárak környékén sertepertélni. Ez adottságuk.

Ennyi, legalább ennyi járjon nekünk, magyar férfiaknak, akik, nehezen keressük a kenyerünket, s akikről azt írják a statisztikusok: ha átlagosak vagyunk, 176,5 centiméter magasra növünk és 81 kilósak leszünk. Bármilyen meglepő is, többségünk nem dohányzik, viszont csak 14 százalékunk nem iszik soha szeszt, ami éppen egy százalékkal több annál, amennyien sportolunk... S akik nem az ellenfelet látjuk a nőkben, hanem a nehezen megfogható és megfogalmazható szépséget.