Vigasztalni lélektől lélekig: a szívünket jól csak Isten látja

---

Debrecen – Az ég felé fordítják tekintetünket és emlékezésre hívnak november első napjainak ünnepei. Felföldi László, a Megtestesülés-templom plébánosának írása.

---

November 1-jén ünnepli a katolikus egyház Mindenszentek ünnepét és november 2-án halottak napját. A két ünnep összetartozik. Mindenszentek ünnepe tekintetünket az ég felé irányítja. Ha szentmisét ünneplünk, akkor azt a szentek közösségével tesszük. Ez egy reményteli ünnep. Megmutatja nekünk, hogy a mi életünk is üdvözülhet és szentté válhat, ha a szentekhez hasonlóan törékenységünkben mi is kitesszük magunkat Isten üdvözítő szeretetének.

Halottak napja arra hív minket, hogy emlékezzünk elhunytjainkra és érezzük a velük való közösséget. A holtakra való emlékezés az élethez tartozik. Nem menekülhetünk el a szeretteink halála okozta fájdalomtól, szomorúságtól, bánattól, amelyben minden embernek része van az élete során. A fájdalom, bánat magányba zárja az embert. Oda kell figyelnünk egymásra, ki kell segítenünk a sírót ebből a mélységből és az „életben kell tartani”.

Vigasztalásra mindig akkor van szükségünk, amikor veszteség ér bennünket: tönkremegy egy baráti kapcsolatunk, valaki mélyen megsebez minket, vagy meghalt egy szerettünk.  Mint ahogyan Anselm Grün a münsterschwarzachi bencés apátság szerzetese is írja, vigasztalni azt jelenti, hogy egészen a másikhoz szólok, kimondott szavaim elérik őt, személyesen neki szólnak, szíven találják.

[doboz pozicio="jobb" fejlec="Túrmezei Erzsébet: Amikor nincs tovább" meret="40" igazitas="bal"]

Egy darabig elvisz a láb is,

De gyilkos ingoványhoz ér,

Félelmes szakadékhoz ér,

Zúgó folyam partjához ér,

És akkor nincs tovább.

Egy darabig elvisz a szív is,

Utat lel ingoványon át,

Lélekvesztőt a folyamon,

Aztán elér oda, ahol a szívnek sincs tovább.

És, ha már a szív  sem talált utat,

át gyilkos ingoványokon

Folyamon, sellőn, tengeren,

A hiten, a hiten a sor. 
És mégis van tovább.

A hit elvisz, visz a célig,

Megfáradottnak szárnyat ad,

És vészen át és poklon át oda az Istenig ragad.

És akkor nincs tovább.

Nincs tovább, mert vége az útnak,

És nincs tovább a küszködés,

És nincs tovább a fájdalom,

Csak az élet, az öröm a béke van tovább. [/doboz]

Vigasztalni annyit jelent, hogy megtalálom a szavakat lélektől lélekig. Szívemből szóló szavakat mondok, nem pedig üres szóvirágokat. Az igazi vigasztaló szavak megérintik a másik szívét, új távlatot nyitnak számára és újra biztos talajra állítják. Vigasztalni tehát annyit jelent, hogy odalépünk ahhoz, aki egyedül van, aki bezárkózott önmagába, akinek a baj, bezárta a szívét és a száját, aki magára maradt fájdalmával, veszteségével, bajával.

Nem mindenki képes erre. Nem mindenkinek van bátorsága bekopogni a másikhoz, aki fájdalma mögé sáncolta magát. Nem mindenki merészkedik be egy gyászba vont házba, ahol a másik mérhetetlen magánya és fájdalma várja. A Másikkal lenni azt jelenti, hogy osztozom fájdalmában és mellette maradok.  Nem tudom a másikat kívülről vigasztalni, mert akkor csak kegyes szavakat mondok, amelyeket én is csak hallottam valahol. Be kell mennem hozzá, és ki kell tartanom mellette a sötétség, az összetörtség, a bánat házában.

Mivel a szívünket jól csak Isten látja, valójában Ő tud megvigasztalni, Ő tudja sebeinket begyógyítani. Ilyenkor a sírok gyertyáin át, vagy az otthonainkban fellobbanó fényeken keresztül engednünk kell, hogy Isten nézzen, lépjen az életünkbe. Vele kell látnunk szeretteink halálát, Vele kell készülnünk saját halálunkra. Csak ebben a hitben értjük meg, hogy nem a halálé az utolsó szó, hogy a halál után kezdődik egy új, örök élet, Istennel, Istennél. Ennek hite, megértése a sírok egyetlen vigasztaló üzenete, lelkünk gyógyító szeretete. Erről ír erősítő  gondolatokkal Túrmezei Erzsébet költő, hogy szívünkbe reményt, élő szeretetet adjon.

Felföldi László, a Megtestesülés-templom plébánosa