9-11: kilenc évvel később

---

A 2001. szeptember 11-ei terrorista támadás új lapot nyitott az Egyesült Államok történetében. Amerikának el kellett döntenie, meddig megy el a terrorizmus elleni harcban az egyéni szabadságjogok korlátozása terén. Az al-Kaida által jelentett kihívásra Washingtonnak nemzetközi szinten is reagálnia kellett, és az amerikai válasz világszerte komoly vitákat váltott ki.

---

Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor tudja, hogy sorfordító történelmi pillanatot él meg. Ezek között van olyan, amelynek örül, és olyan is, amelyről szívesen lemondana. A mi generációnk legalább két ilyen pillanatot élt meg: Nagy Imre és társai újratemetésének eufóriáját a rendszerváltás hajnalán, és ellenkező előjellel, szeptember 11-ét. Ezek azok a pillanatok, melyekről húsz évvel később is pontosan tudjuk, éppen mit csináltunk, amikor meghallottuk a hírt. Emlékszem, el sem akartam hinni, hogy vannak olyan „emberek”, akik polgári repülőgépekkel irodaépületekbe repülnek bele. Az amerikaiak is nehezen akarták elhinni.

A terrortámadások egyszer s mindenkorra leszámoltak Amerika sérthetetlenségének (Fortress America) mítoszával. Egészen a hidegháború utáni második évtized első évéig Amerikát hat időzóna (mindkét irányban egy óceán) választotta el minden komolyabb globális fegyveres konfliktustól. Ezt a biztonságérzetet csak a kubai rakétaválság ingatta meg. A Kennedy-kormány reakciója világosan jelezte Moszkvának, hogy a Kreml átlépett egy határt. És Washington el is érte célját, a szovjet közép-hatótávolságú rakéták leszerelését. Ezt a közel fél évszázadon át tartó, állandó háborús helyzetben is meglévő, irigylésre méltó biztonságérzetet vesztette el Amerika egyetlen pillanat alatt. Éppen akkor, amikor egyedüli szuperhatalomként, kihívók nélkül állt a világpolitika színpadán. Erre a 2001. első napjaiban megalakult Bush-kormányzatnak reagálnia kellett otthon és külföldön is.

Képzeljük magunkat Bush helyébe: miközben elnökként éppen gyerekeknek olvasott mesét (ami klasszikus, de nem túl izgalmas PR-esemény), valaki a fülébe súgta, hogy polgári repülőgépekkel beleszálltak a World Trade Center ikertornyaiba, a Pentagonba, és valószínűleg a Fehér Ház is célpont. Erre csak azt a választ adhatta, hogy megtámadtak bennünket, és a tettesekkel harcban állunk. Oszama Bin Laden órákon belül az általa vezetett al-Kaida nevű terrorszervezet nevében magára vállalta az akciót. Bush olyan problémával szembesült, amilyenre normális ember egyszerűen nem készülhetett fel. Ugyanakkor megvolt az ellenség, de az al-Kaida nem ország, hanem mozgó terrorszervezet. Bush erre a kihívásra kétféle választ adott és ezzel meghatározta a sokak által „elveszett évtized”-nek nevezett korszak történetét.

Belpolitikai szinten meg kellett erősíteni az ország védelmét, és úgy kellett átalakítani a hírszerzést, hogy az korábban fel sem merülő területekre is kiterjedjen. Ennek érdekében a republikánus többségű kongresszus hajlandó volt az amerikai kultúrában talán legmagasabbra értékelt egyéni szabadságjogokat is korlátozni. Az USA PATRIOT Act (a törvény nevéből összeálló mozaikszó) rendkívül széles hatásköröket biztosított a végrehajtó hatalmi ág számára, gyakran az egyes állampolgárok privát szférájának rovására. Ez óriási politikai vitákat váltott ki, és beindultak az összeesküvéselmélet-gyártók is. Ahogyan a pillanatnyi sokkhatás elmúlt, felerősödtek a hangok, hogy az alkotmányos rendszer ilyen módon történő átalakítása nem lehet megoldás a problémára.

Ezzel párhuzamosan Bush Afganisztánt és Irakot jelölte meg főbűnösként. Előbbi (az Egyesült Államokkal egyébként szövetségesi viszonyt ápoló Pakisztánnal együtt) valóban az al-Kaida főhadiszállása volt, utóbbi azonban nem. Az Irak elleni háború mondvacsinált okokkal (sosemvolt tömegpusztító fegyverek) történt megindítását követően ezen a vonalon is előtérbe kerültek az összeesküvés-elméletek. A globális terrorizmus elleni harc Amerika nemzetközi presztízsének megingásához vezetett, hiszen a Bush-kormányzat Amerika demokratikus hagyományaihoz méltatlan eszközöket is bevetett (Guantanamo, fogolykínzások, az iraki foglyok szexuális megalázása Abu Ghraib börtönében stb.) az egyébként jogos önvédelem érdekében. Ezt fejelte meg a Bush-doktrína, mely szerint az Egyesült Államoknak joga van megelőző csapást mérni azokra az országokra, melyekről feltételezi, hogy az újvilági nagyhatalom biztonságát veszélyeztethetik.

A két háború elhúzódásával és Obama megjelenésével ez a vita új dimenzióba került át. Az első fekete elnök megválasztása a hagyományos amerikai demokrácia irányába lendítette át az ingát, és erre Obama okosan rá is játszott a guantanamói fogolytábor bezárásával és az ott törvénytelenül fogva tartott valós és vélt terroristák bíróság elé állításával. A választási vereségbe bele nem nyugvó republikánusok erre válaszként ismét átírták a nyilvános és politikai diskurzust. Ma, kilenc évvel az aljas és gyáva orvtámadások után két aktuálpolitikai kérdés osztja meg az amerikai közvéleményt: a New York-i Ground Zero közelébe tervezett iszlám kulturális központ és mecset kérdése, valamint a szombat délutánra Gainsville-be (Florida állam) tervezett Korán-égetés. Pedig az igazi kérdés az, hogy Bin Laden miért nincs már régen lakat alatt. S, valljuk be, ebben nyolcévi kormányzás után a vitát szító republikánusoknak nagyobb felelőssége van, mint a másfél éve regnáló Obamának.

Glant Tibor, történész

Debreceni Egyetem