Egy bátor debreceni srác őrületes nagy kalandra vállalkozott

---

Debrecen – Nem akármilyen útra adta a fejét Kátay Tamás: Amszterdamba indult gyalog. Aztán London és Cambridge következik.

---

A fiatalember, aki Debrecenben, a Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett, jelenleg a fővárosban, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatja tanulmányait. Idén nyáron úgy döntött, vándorútra kel, teljesen egyedül: Budapestről elgyalogol Amszterdamba, onnan átbuszozik Londonba, ahonnan átsétál Cambridge-be – mindezt 57 nap alatt.

Július 8-án kezdődött Kátay Tamás nagy utazása. A fővárosból startolt el, s mint Facebook-oldalán írta: „egész délután szívtam a jó kis budapesti szmogot, eközben annyi említésre méltó történt, hogy a rakparton jött szembe egy bácsi, aki a biciklije mellett egy pónit futtatott pont úgy, ahogy mások a kutyájukat. A póni persze telesz.rta a bicikliutat...”

Az első éjszakát Pomázon töltötte Tamás, aztán a Pilis következett, s amikor befutott Esztergom főterére, igen örült, hogy kibújhatott a cipőjéből. Innen Neszmélyre sétált tovább. Az első nap 25, a második és harmadik napon  34, ill. 35 kilométert tett meg. „Az elsődleges problémát az jelentheti, ha valamely apró sérülésem kilép az »egy nap alatt regenerálható« kategóriából. Mellesleg működőnek látszik az a napi rutin, hogy négy másfél órás egységre osszam a távot, közöttük fél, másfél és megint fél óra pihenővel”.
Tamás útja a magyarországi szakaszon egészen gördülékeny volt. Míg a negyedik napon mindössze 17 és fél kilométeres távot tett meg Komárom felé, az ötödiken már 42 kilométert kellett legyűrnie. Reggel korán kelt, hogy minél messzebbre jusson a déli meleg előtt, ám hiába indult el negyed 7-kor, csak két hűvösebb órát nyert. Ráadásul le is égett, miközben a végtelen búza-, napraforgó- és kukoricatáblák mentén sétált a puszta közepén.

A 6. napon a kérdés az volt, rá tud-e húzni a 42 kilométeres napra újabb 38 kilométert. „Rá tudtam. Úgy éreztem, a különböző testrészeim végre felfogták: egy csónakban evezünk. Aztán este, mikor megérkeztem a szállásra, nagyon hirtelen és intenzíven elkezdett rázni a hideg, mintha lázas lettem volna. Egy meleg zuhannyal egy gigantikus vacsora erejéig helyrepofoztam magam, aztán jöhetett az alvás.”
Ahogy haladt, időközben gyakorlott főút menti gyaloglóvá lett Tamás. „Természetesen a szembe sávban kell menni, ha az ember egyedül van. A szembe jövők egész szépen figyeltek mindenütt, nagy ívben kerültek, ha meg nem, akkor tudtam, hogy jönnek mögöttem, és én léptem le. Épp ezért nem is nagyon érdemes az út menti gazban gázolni, csak lassít, szétszedi a cipőt, kimegy az ember bokája stb. Az egyetlen para az, amikor a hátam mögött érkezők döntenek úgy, hogy éppen az út mentén sétáló ember mellett érdemes előzni.” Azért előfordult olyan is, hogy egy teherautós gondolta úgy a háta mögött, hogy kényelmesen elfér közte meg a kombájn között.

A 7. napon Nickelsdorfba érkezett a debreceni fiatalember. Ekkor megvolt a 200. kilométer és a határátlépés is. Talált egy szimpatikus padot, ahol kipróbálhatta a hálózsákját. Nem sokat alhatott azonban itt, mert megjelent két rendőr, akik megkérték, hogy inkább a vasútállomásra menjen, mert a főút mentén félóránként be fogják jelenteni, és nekik olyankor ki kell jönniük. Ekkor az állomás várótermébe vonult át, ahol viszont figyelmeztette egy vasutas, hogy ez sem az igazi a hely, mert rendszeres időközönként járőrözik itt a rendőrség meg a katonaság is, akik regisztrálatlan menekülteket keresnek.
Mivel Tamás tudta, hogy az ausztriai boltok többsége nincs nyitva szombat délután és vasárnap egész nap, így alaposan bevásárolt a közeli pékségben. Kissé megrázó élmény volt számára otthagyni 18 eurót (nagyjából 5500 forintot) egynapi hideg elemózsiáért, mivel úgy tervezte, hogy napi 10 euróból ki kellene jönnie.

Napközben többnyire kavicsos mezőgazdasági utakon sétált, s amerre csak nézett, mindenütt szélturbinákat látott. Mint megtapasztalta, már a 20-22 fokos szél is elég hűvös tud lenni, ha nem mozog az ember, ezért lassan kezdte megbánni, hogy nem vitt pulóvert...

Bécset a 9. napon közelítette meg Tamás, aki már nagyon várta a pillanatot, amikor az Alpok „felkéklik majd” a látóhatáron. Este 6 körül érkezett meg Schwechatba, ez volt az első ténylegesen a szabad ég alatt töltött éjszaka, mely során a hálózsák is jól vizsgázott. Természetesen nem csak padokon aludt Tamás. „A couchsurfing egy internetes közösségi oldal kifejezetten utazókra szabva sok millió regisztrált felhasználóval világszerte. A lényege, hogy felajánlod a saját kanapédat: a világon bárki küldhet egy felkérést, hogy szeretne nálad aludni egy vagy több éjszakát (persze ingyen), és cserébe te is bárkinek küldhetsz felkérést. Sokat lehet vele spórolni, és egy város, illetve kultúra megismerésének is autentikusabb módja ez, mint a klasszikus hotelben megszállás.

A 11. napon, mint a Facebookon írta barátainak vezetett naplójában, olyan vicces nevű kis falvakon haladt keresztül, mint Maria Gugging és Wolfpassing. A nap második fele kevésbé volt szívderítő: „újra üdvözölhettem régi útitársaimat aszfaltonvörösresülést és kamionelőlfélreugrálást, rájuk mindig lehet számítani. 15 kilométeren nemhogy település, de még egy fa is alig volt az út mentén.”

Tamás úgy tapasztalta, hogy a vidéki Ausztriában is kevesebben beszélnek angolul, ám ennek ellenére is sikerült megvacsorázni és megaludni is egy helyi kocsma teraszán. Sankt Pölten felé nem indult túl egyszerűn a nap, mivel egész éjjel szúnyogok gyötörték. Egész nap egy szűk medencében gyalogolt, ahol egymást érték az egészen piciny falvak. A Grunddorf nevű falvacskában egy kedves hölgy nápolyival és almával ajándékozta meg, mikor hallotta, merre tart. Aztán nem sokkal később, Kapellnben másféle ajándékban részesült: elkapta egy nagyobb viharnak a széle, így alaposan elázott.

Mint naplójában írta: „mai vendéglátóm Markus Brandstätter, aki nagyon segítőkész, és egy baromi klassz, otthonos lakása van Sankt Pöltenben. Este együtt néztük a Tour de France-ot. Sankt Pölten egyébként nem nagy durranás, Markus is úgy jellemezte, hogy "the biggest village", azaz a legnagyobb falu.
A 13. napon elérte Tamás Melket. Ez volt a második alkalom addigi útja során egyébként, hogy a Google Maps félrevitte, azaz egy illetéktelenek elől elzárt útra. Bár Erlaufban tervezte a szállását de végül Pöchlarn felé kanyarodott, hogy biztosan legyen vacsorája. Ausztriában általánosságban ugyanis korábban zárnak a szupermarketek, akár este 7 előtt is.

Egyike a klasszikus kérdéseknek, amit majdnem mindenkitől megkap Tamás: nem fél-e, hogy becsavarodik a sok egyedülléttől. „Nem féltem tőle egy percre sem. Főleg annak tudatában, hogy három napból kétszer van vendéglátóm, és napközben is kommunikálok emberekkel.”

A 14. napon viharba került Tamás, ám ennek ellenére egész jól aludt egy buszmegállóban. Délben betért egy McDonaldsba, aztán letelepedett az épület árnyékában a járdára szusszanni egyet. Ekkor az egyik dolgozó megkérte, ne a földön üldögéljen, ha lehet az asztalnál is. Mikor észrevette Tamás fazekasos pólóját, magyarul folytatta, és elmagyarázta, hogy Ausztriában azonnal jelenteni szokás a csövesnek kinéző embereket, ezért praktikus nem annak tűnni. A jó tanács mellé hozott egy fagyit is ajándékba.
„Ma végre egy elég klassz helyen ebédeltem, és nagy meglepetésemre ott is magyarul folyt a társalgás a szomszéd asztalnál. Egyébként már kétszer is előfordult velem korábban, hogy vásárláskor egy angolul nem tudó eladóval kézzel-lábbal megértettem magam, és a végére kiderült, hogy magyar az illető...” – olvasható Tamás naplójában, aki immár Amstettent is kipipálhatta.

Ennsben este 7 körül rádöbbent, hogy szombat van, ezért hiába kereste volna a szupermarketeket, így kénytelen voltam egy pizzériában vacsorázni. Másnapra csak 17 kilométeres távot vállalt, így hamar elérkezett Linz belvárosába.

A 17. nap reggele jól indult számára: 4 különféle lekvárt kóstolhatott végig… Az eső elől, mely tartósan tovább kísérte, egy kávézóba menekült be, melynek közönsége csupa ázott biciklistából állt. „Kevés kellemetlenebb érzéshez volt eddig szerencsém, mint visszabújni a csuromvizes, hideg ruhákba további néhány óra esőben baktatás reményében. És éppen mikor kiléptem volna az ajtón, láttam, hogy elállt az eső.”

A 131-es főúton rendőrök igazoltatták, és természetesen ismét kiderült, hogy Tamás nem nemzetközileg körözött bűnöző… Az eső aztán ismét eleredt az eső, s bekísérte Aschachba, ahol a couchsurfinges vendéglátóját nem sikerült elérni. Ráadásul a helyi Unimarkt épp az orra előtt zárt be fél 7-kor. Gyors tájékozódás után a közeli Spar felé vette az irányt, ahol fizetés után megkérdezett két fiatal lányt, hol tudna fedél alatt aludni ingyen. „Hosszasan tanakodtak, a pénztáros srác meg fél füllel hallgatta a beszélgetést, és végül ő sietett a segítségemre: felajánlotta, hogy aludhatok a nyaralójában egy közeli domboldalban.”

A 19. napon Tamás elhagyta Ausztriát és megérkezett Námetországba. Mivel túl volt pár esős napon, így kissé morcosan lépte át a határt, még szelfit sem készített. Szállása Passauban volt, itt másnap sétált egy nagyot a városban, melynek főutcája olyan keskeny, hogy helyenként nem fér el két személyautó egymás mellett. A történelmi belvárosa pedig olyan alacsonyan fekszik a három folyó (Duna, Inn, Ilz) szintjéhez képest, hogy óriási probléma az árvízvédelem, nem akarják ugyanis gátak felhúzásával tönkretenni a látképet.

Innen Vilshofenig gyalogolt, ahol megállapította, bár rendesen vacsorázott, azért sokat fogyott...
Útját Tamás a Donau Radwegen (a dunai bicikliúton) folytatta, ahol megtalálta a Naprendszer pontos modelljét. Hosszú gyaloglással meglelte a Szaturnuszt, az Uránuszt, a Neptunuszt, és végül a Plútót, ami már Hofkirchenben volt, azaz a teljes modell kb. 6 kilométeres volt. Mint utólag kiderítette, a méretarány pontosan 1:1000000000.

Bajorország elég konzervatív vidék, hívták fel Tamás figyelmét arra, nem lesz könnyű „random bekunyerálni” magát bárhova is szállóvendégnek. Így is volt. Deggendorf, majd Straubing következett. A 23. napot Tamás „hullámvasútként” jellemezte. Bár volt némi rosszulléte gyomorrontással megspékelve, amit egy 30 gyógynövényből készített „csodaszer” múlasztott el, Sünchingben barátokkal találkozott, akik ezer kilométert autóztak, hogy láthassák.

Regensburg határában kínos helyzetbe került a 24. napon: kifogyott a vízből és nem talált senkit a tikkasztó hőségben az utcákon. Végül két idős nénivel elegyedett szóba, akiktől még jégkrémet is kapott, mikor elárulta, mi járatban van ott.

A 25. napon Tamás búcsút vehetett a Dunától. Erről így írt a Facebookon: "bevetettem magam az erdőbe, eközben fokozatosan jobban lettem. Energiám persze nem sok volt, hiszen már harmadnapja nem eszem rendesen. A megkapóan békés erdő után pár parányi falu akadt az utamba. Ismét beindítottam egy öreg néninek a gondoskodóreflexét: vizet kértem, de elemózsiát is kaptam.."

A szerencse sokszor mellé szegődött tehát, időnként persze nehézségei is akadtak, de bátran és kitartóan haladt s halad tovább az útján. A folytatásról igyekszünk mi is beszámolni!